A szociális gondoskodás

A XIX. század államai törvények egész sorával tettek kísérletet a szociális problémák kezelésére.

Az ipari fejlődés, a nagyarányú munkamegosztás, a gyártási módok egyszerűsítése egy sor iparágban  (pl. textilipar)lehetővé tette a gyermekmunkát és a fiatalkorúak munkáját. A gépek kiszolgálása, az ezzel kapcsolatos sokfajta munka alig kívánt testi erőt és szakértelmet. Ezért a vállalkozók szívesen alkalmazták a könnyebben fegyelmezhető, igénytelen és olcsó gyermekmunkát.

A gyermekmunkának és a fiatalkorúak munkájának több csoportja alakult ki. Az egyik a tanulatlan gyermekmunkásoké volt, melyet az ipari és másfajta munka könnyű természete hozott létre. Ők bérért dolgoztak, hogy magukat fenntartsák, illetve/és segítsék a családfenntartást. A másik az otthoni és háziiparban foglalkoztatottak csoportja volt. Többnyire szüleik dolgoztatták őket. Ide tartoztak a háztartásokban alkalmazottak és a cselédmunkát végzők is. A harmadik csoportot a mezőgazdasági gyermekmunkások és a tanoncok alkották, akiket szerződés kötött a munkáltatóhoz bizonyos szakma elsajátítása végett.

A gyermekek és a fiatalkorúak munkájának szociális, erkölcsi és egészségügyi hátrányai voltak. Olyan károsító tényezők léptek fel, mint a megfelelő táplálkozás, lakás, tisztaság, testápolás hiánya , és az iskolázás nélkülözése.

A modern értelemben vett gyermekmunka a XIX. század első felében az iparosodással vette kezdetét Angliában. A brutális bánásmód, az éjjel-nappal folyó munka, a túlzsúfolt lakások megnövelték a gyermekhalandóságot. Már 1796-ban felszólaltak a gyermekek ilyenfajta kizsákmányolása ellen. Ekkor a gyárakban 6-7 éves gyerekeket is alkalmaztak. Az angol parlament először 1802-ben avatkozott be a gyermekek érdekében. Ugyanakkor csak 1819-ben fogadták el a Gyáripari Törvényt (Factory Act), amely megtiltotta, hogy a textilgyárak 9 évesnél fiatalabb gyermekeket foglalkoztassanak. Azonban még 1839-ben is az angliai gyárakban a munkások közel fele 18 éven aluli volt. A tízórás munkaidő általános bevezetéséért sok országban folyt agitáció. Ezt Angliában azonban csak 1874-ben vezették be.

Más országokban a szociális problémák a megkésett iparosodás következményeként csak később kerültek előtérbe - Franciaországban 1841-ben, Németországban a Rajna-vidéken 1839-ben tiltották meg törvényben a 9 évesnél fiatalabb gyermekek foglalkoztatását. Magyarországon az 1840:XVII. tc. mondta ki, hogy 12. életévüket be nem töltött gyermekeket csak olyan gyári munkára lehet alkalmazni, mely egészségükre nem ártalmas, testi fejlődésüket nem akadályozza. A 16 éven aluliak legfeljebb 9 órát dolgozhattak naponta, egyórás pihenőidővel. Hollandiában 1874-ben fogadtak el gyermekvédő törvényt.

Ezek nagyon szerény kezdetet jelentettek, de nem is eredményükben voltak fontosak, hanem amiatt, hogy az állam először adta jelét annak, morális felelősséget érez a kiszolgáltatott társadalmi csoportokért.

Anglia

Angliában az 1834-es  "Új szegénytörvény" tagadta az állami segítséghez való jogot és a munkanélküliségért érzett kormányzati felelősséget. Így továbbra is a már korábban kialakult rendszerben működött a szegények segélyezése. Az egyetlen hatásos intézménynek a dologházat tartották, amely visszatartotta a szegényeket a szegénysegély igénybevételétől. A dologházakat, melyeket 1865 után mind a 647 szegénygondozási körzetben kötelezően létre kellett hozni, s a szegényadókból kellett fenntartani, sokkal inkább hasonlítottak fogházra, mint olyan helyre, ahol a munkanélküli rászorulóknak közmunkát kínáltak. Mindez felerősítette az állami szegénysegélyezési és magán szegénygondozási rendszer kettőségének kritikáját. A "Boards of Guardians" mellett - mely a szegényadókból befolyó pénzeket kezelte - az egyes szegénygondozási kerületekben jótékonysági egyletek is tevékenykedtek. Utóbbiak az adományokból befolyó pénzeket alamizsnaként (doles) osztották szét.

Az elsőként 1869-ben Londonban létrehozott „Jótékonysági Szervezetek Társasága” (Charity Organization Societies, COS) önkénteseket toborzott arra a célra, hogy megismerkedjenek a segítségért jelentkezők helyzetével felmérve szegénységük okait.

USA

Az Észak-Amerikába érkezett angol telepesek az anyaországi szegénytörvényeket jórészt csak formailag vették át. Szegényeiknek élelmet, ruhát, tűzifát és egyéb háztartási eszközöket biztosítottak ugyan, de puritán felfogásukból adódóan a szegénységet a lustasággal azonosították, így ellenszenvesnek tartották. A szegénységet úgy tekintették, mint egy alacsonyabb erkölcsi szintet. Ezért a szegények életét igyekeztek megnehezíteni. Így pl. a segélyért fordulók nevét a helyi újságokban nyilvánosságra hozták. Pennsylvania államban a szegényeknek nagy P betűt (Pauper) kellett jobb ingujjukon viselniük, mely alól csak az öregek és a munkaképtelenek mentesülhettek. A több éve segélyezetteket kiadták munkára a farmereknek, vagy elárverezték őket. Az egyházi szegénysegélyekből csak az egyházközségek letelepedett és az istentiszteleteken, s más közösségi eseményeken rendszeresen résztvevők részesülhettek. Az ilyen és ehhez hasonló megoldásokat keresztényietlennek tartók, filantróp egyesületeket hoztak létre az "önhibájukon kívüli" szegényeket (nők, gyermekek) támogatva, elsősorban dologiakkal. A kemény megszorítások oka az volt, hogy az USA-ban a XIX. század végéig, aki tudott dolgozni, az talált is munkát magának. Aki nem dolgozott, az a falusi közösségeknek hatalmas megterhelést jelentett.

Az angol példa nyomán, pl. Massachusetts államban 1824-1860 között a dologházak száma 83-ról 219-re emelkedett. ezek alapján az összes segélyezett négyötödét bezárták, hogy teszteljék, jogosultak-e a segélyre.

A XIX. század hatalmas európai bevándorlási hullámai, melyek főleg az USA keleti partvidékére koncentrálódó lakosságot hozott létre, munkanélküli és munkaképtelen tömegek megjelenésével is együtt járt. Súlyos, megoldandó problémát jelentett az amerikai polgárháború 1865-ös befejezését követően a rabszolgaság eltörlése, s a sok déli nagybirtok kisajátítása. Ezzel kapcsolatban a washingtoni központi kormányzat létrehozta a "Bureau of Refugees, Freedmen and Abandoned Landset"-et ( Menekültek, Felszabadítottak és az Elhagyott Földek Hivatala), amelyet röviden csak "Freedmen" Bureau-nak neveztek. Ez a szövetségi hivatal, amely 1865 és 1882 között működött, egy integrált állami szociális ügynökség volt, anyagi segítséget nyújtva a háborús károkat szenvedetteknek. Emellett az elhagyott földeket szétosztotta a felszabadított fekete munkások között, egészségügyi és oktatási feladatokat is ellátott és jogi tanácsokat adott.

A XIX. század második felében a szegények és a segítségre szorulók helyzete az USA-ban kétséges és ellentmondásos volt. Voltak olyan közösségek, amelyek dologiakkal támogatták arra érdemes szegényeiket, és elűzték az érdemtelen semmittevőket és a koldusokat. Más helyeken dologházakba zárták és addig dolgoztatták őket, amíg el nem ment a kedvük a segélykéréstől. Az egyházak támogatták aktív tagjaikat, ha önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe. A magán filantróp egyesületek csak a megesett lányokkal és a kitett gyermekekkel törődtek.

A polgárháborút követően ugrásszerűen növekedett a nyomor a háború és az egymást követő gazdasági válságok következtében, különösen a keleti partvidéken és a közép-nyugaton. Ebben a feszült szociális helyzetben - mely a politikai, állami és gazdasági rendet is veszélyeztetni látszott - fogalmazta meg az amerikai nyilvánosság felvilágosult része követelését, hogy a szétszórtan, különböző kezekben levő szegénysegélyezést és gondozást egyesíteni és tudományos alapra kell helyezni. Stephen Humphrey Gurteen tiszteletes a londoni szervezet mintájára 1877-ben Buffalóban alapította meg az  USA első Charity Organisation Sociaty-t (COS- Jótékonysági Szervezetek Társasága). Ezt azonban nem mint jótékonysági irodát képzelte el, hiszen ezekből korában már sok működött. Ő egy ún. kríling állomást akart létrehozni, hogy egyrészt regisztrálja a segélyért folyamodókat és megvizsgálja egyéni életkörülményeiket, másrészt, hogy a közösség magán és kommunális segélyforrásaikat feltérképezze, és a segélykérőket valóságos szükségleteiknek megfelelő jótevőkhöz irányítsa.

A COS legfontosabb elve tehát a felderítés és a közvetítés volt. E tevékenység közben a már régen társadalmi munkában dolgozó, a szegények otthonaiban látogatásokat tevő hölgyekre (Friendly Visitors) támaszkodhatott. Utóbbiak Angliában már a XIX. század eleje, Németországban pedig közepe óta tevékenykedtek. Feladatuk az volt, hogy a segélyigénylők jogosultságát otthonaikban megvizsgálják.

Az amerikai gyakorlat alapjához tartozik, hogy a korszakot a dolgos élet ideálképétől különböző társadalmi magatartás megvetését tartalmazó ember - és társadalomkép jellemezte. Ennek értelmében a kultúra, a gazdaság és a népesség akkor fejlődik a legegészségesebben, ha az állam a legkevésbé avatkozik be a természet törvényeibe. Úgy vélték, hogy a szegények és a segítségre szorulók maguktól kihalnak, ha a keresztényi eszméktől vezérelt, ám félreértett felebaráti szeretet nem tartja életben őket, arra is bátorítva, hogy lehetőleg sok gyerekük legyen. Az alkalmasoknak meg kell adni a lehetőséget az áttörésre, az alkalmatlanoknak, hogy kihaljanak. Ezt a felfogást nevezték el később szociáldarwinizmusnak.

Németország

A német területeken a XIX. század folyamán lezajlott gazdasági, politikai és társadalmi változások következtében tömeges népességmozgás jelentkezett. Ez aláásta azt a régi elvet, hogy a szűkebb, lakóhelyi közösség felelős a szegények és rászorultak anyagi és egyéb támogatásáért. Ezt felismerve a porosz törvényhozás 1870-ben a szegények támogatásáért az utolsó két év lakóhelye szerinti helyhatóságot tette felelőssé. Ezzel Poroszország az angol szegénytörvények szelleméhez került közel, azzal a különbséggel, hogy Németországban a dologház nem volt meghatározó tényező a munkára nevelésben. Előbb Poroszországban, majd a Német Birodalomban elsődlegesen "közsegélyek" - (ez megfelelt az angol outdoor vagy home relief fogalmának) - kiutalásával oldották meg a szegénygondozási egyesületekbe tömörült közösségek a szegények anyagi támogatását. Ezek a segélyek arra szolgáltak, hogy rövidtávon biztosítsák a folyamodó család minimális anyagi ellátását. Ugyanakkor ügyeltek arra, hogy ez az összeg ne lehessen a bérmunka alternatívája. Ezért egy család a megélhetési minimum negyedét, legfeljebb felét kaphatta segélyként. Emiatt a családok számára nem maradt más, mint a koldulás, a lopás vagy a magánjótékonyság igénybevétele. Aki segélyt kapott, az angoléhoz hasonlóan elvesztette választójogát, a helyhatóság megbízottjai bármikor beléphettek lakásukba, s ki voltak téve annak, hogy dologházba szállítják a családfenntartót.

A fenti rendszerben a segélykérőknek semmiféle törvényes befolyásuk nem volt a folyamatokra. A helyhatóság csak az államnak volt felelős szegényei gondozásáért. Ez azonban csak olyan helyen működhetett megnyugtatóan, ahol a társadalmi ellenőrzést a közösség anélkül tudta biztosítani, hogy erre külön szegénygondozó állt volna rendelkezésre.

A nagyvárosokban azonban az ilyen informális, szomszédsági kontrollon alapuló forma összeomlott. Először Strasbourgban vezették be a századfordulón a kommunális szegénygondozás centralizálásának új formáját. A döntések súlypontja egy városi szegényhivatalon nyugodott, melyet a társadalmi aktivisták segítettek, akiket csak súlyos, akut esetekhez küldte ki a fizetett hivatalnok.

1883-ban Otto von Bismarck kancellár (1815-1898) hozta létre a Német Birodalomban a nemzeti egészségbiztosítást, majd ezt követően a balesetbiztosítást, az öregkori és a rokkantsági biztosítást. Ezzel létrehozta azt a társadalombiztosítási rendszert, mely az angolszász államok kivételével sok más ország – köztük Magyarország -modelljévé vált.

A XIX. században továbbra is fontos szerepet játszott a magánjótékonyság, amely egyházi, filantróp és egyéb polgári egyesületek formájában jelent meg. Poroszországban a XIX. század közepén 1680 ilyen bejegyzett egyesület volt, Württembergben 1875-ben 4311.