Az óvodai mozgalom

A társadalmi, gazdasági és politikai átalakulás XVIII-XIX. század eseményei szükségessé tették egy olyan intézmény kialakítását, mely a kiskorúak számára szüleik munkaelfoglaltsága miatt megfelelő nevelést biztosít.

Az első kezdeményezések a XVIII. század folyamán az úgynevezett "dame school"-ok voltak Angliában: Ezekben a gyermekek foglalkozatása iskolás jellegű volt, olvasást, írást és számolást tanítottak nekik. Zömmel munkásszülők gyermekei látogatták, akiknek a legelemibb ismereteket még korai munkába állásuk előtt kellett elsajátítani.

A hollandiai játékiskolákban a gyermekek sokat játszottak, de oktatásban is részesültek. Ezekbe általában jómódú szülők gyermekei jártak, akik pedagógiai szempontokból találták hasznosnak, hogy gyermekeik, kortárscsoportjukban töltsék el idejüket.

Sajátos intézményt hozott létre a francia Frédéric Oberlin (1740-1826) protestáns lelkész. Iskolarendszerének alsó foka a 3-7 éves gyermekek számára az ún. kötőiskola. A kötés tanítása mellett a természeti környezet megismertetése volt a tananyag.

A jótékonysági intézmények sorában említhető meg De Pastoret marquise által 1801-ben Párizsban létrehozott kisgyermek-menhelye, és a Detmoldban 1802-ben Pauline lippai hercegnő által alapított óvóintézet. Míg a párizsi, a napközben dolgozó szegény anyák 1-3 éves gyermekeit fogadta be, addig a detmoldi a nyári mezőgazdasági munkák idején működött csak.

Anglia

Hatásában és eredményeiben az utópista szocialista Robert Owen (1771-1858)  new lanarki gyártelepén 1816-ban alapított Jellemalakítás Intézete, illetve az ezen belül működő "infant school" minden korábbi kísérletet felülmúlt. Owen célja az volt, hogy a szülők távollétében - akik a gyárban dolgoztak - a gyermekek megfelelő gondozásban részesüljenek, kivonva őket a szülők esetleges káros, negatív befolyása alól. Mindezt barátságos, szeretetteljes légkör kialakításával és a gyermekek fejlettségének megfelelő tevékenységek biztosításával akarta elérni.

Szintén a gyermekek gondozása állt a James Buchanan (1784-1857) által irányított "Westminster infant asylum" tevékenységének középpontjában. A Samuel Wilderspin (1792-1866) elmélete alapján működő "Spitalfieldsi infant school" tevékenységében az oktatás és a foglalkoztatásközpontúság volt az elsődleges. Úgy vélte, hogy nagyszámú gyermekcsoportot csak állandó foglalkoztatással, szervezett időtöltéssel lehet megfelelően irányítani. Wilderspin alapelvei a következők voltak:  Sohase büntesd a gyermeket haragodban! Sohase végy el tőle semmit úgy, hogy azt nem adod vissza!

Az óvodai mozgalom

A társadalmi, gazdasági és politikai átalakulás XVIII-XIX. század eseményei szükségessé tették egy olyan intézmény kialakítását, mely a kiskorúak számára szüleik munkaelfoglaltsága miatt megfelelő nevelést biztosít.

Az első kezdeményezések a XVIII. század folyamán az úgynevezett "dame school"-ok voltak Angliában: Ezekben a gyermekek foglalkozatása iskolás jellegű volt, olvasást, írást és számolást tanítottak nekik. Zömmel munkásszülők gyermekei látogatták, akiknek a legelemibb ismereteket még korai munkába állásuk előtt kellett elsajátítani.

A hollandiai játékiskolákban a gyermekek sokat játszottak, de oktatásban is részesültek. Ezekbe általában jómódú szülők gyermekei jártak, akik pedagógiai szempontokból találták hasznosnak, hogy gyermekük került előtérbe.

Foglalkozási anyagában a Wertheimer által közvetített wilderspini hatás érvényesült, mely az iskolás jellegben öltött testet. Vallástant, a betűk ismeretét, számtant, természetrajzot, földrajzot, éneket, technológiát, mesterségismeretet, valamint mérték - és pénzismeretet oktattak. Brunszvik terve az volt, hogy az elemi oktatás a kisdedóvó intézetekre háruljon.

A "Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban Terjesztő Egyesület" 1836-ban megalakulását követően a kisdedóvás a magyar reformellenzék politikusainak irányítása alá került, erőteljes nemzeti hangsúlyt és feladatot kapva. Ezt támasztotta alá az óvóképzés 1830-as évekbeli megindulása előbb Tolnán, majd Pesten. A Wargha István (1808-1876) által fémjelzett irány az óvoda nevelési feladatának a testi nevelés mellett a "szívképzést" (erkölcsi arculat kialakítása mesével, elbeszéléssel, rajzzal, énekkel), az "értelemfejtést" (értelemfejlesztés a környezet - nem utolsósorban a természeti jelenségek megismertetése által, különös gonddal a szemléltetésre), a "nemzeti érzület mívelését" és a "műügyesség" (kézimunka, téglák halomba és rendbe rakása, fadarabok rakosgatása, növények ápolás) tartotta.

Ennek megfelelően a gyermekeket természetesen kellett nevelni, módot nyújtva nekik, hogy megismerjék önmagukat és környezetüket, így készítve fel őket a későbbi életre. Az iskolás jelleg mellett Warghánál már a játék is helyet kap, hiszen a foglalkozásokat játékos formában kellett lefolytatni.

Hasonló nézeteket vallott Ney Ferenc (1814-1889) is. Ő a játékra nagyobb figyelmet fordított, mivel véleménye szerint az óvoda nem iskola. Ney ugyan ismerte mind Frőbel, mind Wilderspin rendszerét, de önállóságra törekedett. Az óvodát nem csak "óvó" intézménynek, hanem nevelésinek is tekintette. 1861-ig állt az óvóképző élén, s itt a gyakorlati képzésre helyezte a hangsúlyt. Az 1848-ban tartott egyetemes tanügyi kongresszuson Ney az óvodát a köznevelési rendszer részének nevezte, mely a 2-7 éves gyermekek reggeltől estig tartó foglalkoztatását biztosította, mint állami intézmény. Fontosnak látta a családi és az óvodai nevelés összhangjának megteremtését.

Magyarországon 1867 után tört utat a frőbeli pedagógiai irányzat. Mivel korábban a frőbeli gyermekkertek német nyelvterületen működtek, ezért a Kiegyezést követően kerülhetett sor a Frőbel-féle foglalkozások alkalmazására a hazai óvodákban. 1869-ben alakult meg a Budai Nevelési Nőegylet, mely 1872-től "Magyarországi Központi Frőbel-nőegyesület" néven működött, s Budapesten  -(1873-ig Pest-Buda)- óvodákat, gyermekkerteket, gyermekkertésznő-képző tanfolyamokat és óvónőképző intézetet tartott fenn. 1873-ban alakult meg az Országos Kisdedvédő Egyesület. 1874-ben a "Terjesztő Egyesület" és a "Kisdedvédő Egyesület" összevonásával alakult meg az országos "Kisdedóvó Egyesület", ezáltal egy kézbe került az óvodai nevelés, és az óvodai intézmények irányítása.

Az 1867 utáni gazdasági és társadalmi fejlődés vetette fel az óvodaügy állami rendezésének kérdését. Báró Eötvös József kultuszminiszterrel (1813-1871) szemben azonban az országgyűlés kirekesztette a népoktatás egészéből, így erről csak évek múltán intézkedtek az 1891.évi XV.tc.-ben. Ez a felekezeti jelleget nélkülöző állami és községi óvodát igyekezett fejleszteni. Az 1886-os francia óvodai törvény mintájára kötelezővé tették az óvodalátogatást azoknak a gyermekeknek, kiknek napközbeni felügyeletét szüleik  nem tudták biztosítani. Jól szolgálta a törvény az egymástól eltérő módszerekkel dolgozó óvodák egységesítését is. Az 1891:XV.tc.-et a következő fő okokkal indokolták: A kisdedóvóban testi és szellemi nevelésben részesülő gyermek könnyebben győzi le az elemi iskolai tanulás nehézségeit, a nemzetiségi vidékeken pedig az óvodák lehetővé teszik a gyermekeknek az állam nyelvének könnyű elsajátítását. A nagy gyermekhalandóság egyik oka, hogy sok kisded felügyelet nélkül van, s a betegség esetén nem részesül orvosi segítségben. Rendkívül sok tűzkárt okoznak a felügyelet nélkül maradó gyermekek. A nagy veszteségnek úgy lehet elejét venni, ha a gyermekek felügyelet alá kerülnek, mivel a szülők nagy részének szociális helyzete ugyanis nem tette lehetővé, hogy kellő felügyeletet gyakoroljanak kisgyermekeik felett. Azt is hátrányosnak látták, ha a kisgyermekek mindig csak felnőttek körében élnek hasonló korú társak hiányában. Ez főleg a jómódú családok egykéit jellemezte. Úgy látták, hogy a gyermek természetes fejlődése megkívánja a közösségi létet. A kisdedóvókat úgy kellett kialakítani, hogy legfeljebb 80 gyermek kerüljön, egy tágas, jól szellőztethető, kellően felszerelt terembe, s rendelkezzen befásított játszótérrel. A törvény megkülönböztetett kisdedóvodát, állandó menedékházat és nyári menedékházat. Magyarországon 1895-ben 983 kisdedóvóban közel 100 ezer gyermekről gondoskodtak.

Olaszország

A századfordulót követően 1907-ben nyitotta meg kapuit a Maria Montessori (1870-1952) által létrehozott "Casa dei Bambini" (Kisgyermekek Háza). Intézete igazi otthon érzetét keltette. Erre szolgáltak a gyermekekhez méretezett berendezési tárgyak, foglalkozási eszközök, melyek a gyermekeket tisztaságra, rendre, munkára és óvatosságra szoktatta, fejlesztette fizikumukat és pszichikai erőiket. Montessori úgy vélte, ha növeli a benyomások számát, és finomítja az érzékszervek működését, akkor erkölcsileg és esztétikailag is fejleszti a gyermekeket, mert kifejleszti azt a képességüket, hogy értékelni tudják az ingerek közötti különbségeket. Hangsúlyozta a gyermeki szabadságot, de tevékenységét meghatározott célra irányultnak tartotta. Ezt a környezethez való alkalmazkodás követelte meg. Megtiltotta a tanítónak, hogy beavatkozzék a gyermek munkájába, kijavítsa azt, viszont a szükségtelen és káros tevékenységnek a közösség érdekében való korlátozását követelte.

Montessori alapelveiből indultak ki a genfi "Maison des Petits" (Kicsinyek Háza) intézetében, ahol a "Rousseau Intézet" segítségével új módszert dolgoztak ki. Tiszteletben tartották a gyermek spontán fejlődését, s olyan tananyagot állítottak össze, mely lehetővé tette a szellemi és erkölcsi fejlődéshez leginkább szükséges funkciók gyakorlását. A játékot, mint az érzékeket és a mozgást fejlesztő tevékenységet alkalmazták.