Elképzelések a közoktatás fejlesztéséről

Az 1868:XXXVIII. tc. a kor színvonalának megfelelő elemi nép­oktatást hozott létre, azonban a kor gyors fejlődése hamar felszínre hozta azokat a prob­lémákat, melyeket az általános tankötelezettség emelésével gondoltak megoldhatónak. Elsősorban a népiskolai tantervi anyag színvonalával, s annak gyakorlati meg nem való­sításával kapcsolatban jelentkezett a legtöbb elégedetlenség. A 80-as évek végén már láthatóvá váltak azok a problémák, melyek meg­oldására részben kormányzati, részben tanítói szakmai, részben pedig ellenzéki politikai szinten születtek javaslatok, elképzelések.

A tanítói szakmai javaslatok és elképzelések sorában  az 1890-es negye­dik egyetemes tanítógyűlés határozati javaslatában fogadták el Sebestyén József gondola­tát, mely a tankötelezettségnek 9 osztályra való kiterjesztésére vonatkozott. Ezzel együtt ajánlották az ismétlő, a felső nép- és polgári iskolák, valamint az algimnáziumok és alre­áliskolák megszüntetését. Ez a 9 osztályos népiskola egy négyosztályos alsó és egy öt­osztályos felső tagozatra oszlott volna, a városokban ipari és kereskedelmi, a fal­vakban pedig mezőgazdasági tartalommal. E felső tagozat szorgalmi idejének pedig a november és április közötti időt tartották a legalkalmasabbnak, mivel az őszi és tavaszi mezőgazdasági munkákban a családok nagy részének szüksége volt a nagyobb gyermekek segítségére.

Kármán Mór (1843-1915) is még a kilencvenes években ezt a gondolatot támogatta. Helytelennek tar­totta, hogy a népiskolák csupán a gimnáziumok előkészítésére szolgáljanak. Ezért a 9 osztályt hároméves szakaszokra bontotta fel. Így a 7- 9 évesek környezetük életét s az emberi élet legalapvetőbb, legegyszerűbb viszonyait, a 10- 12 évesek a nemzet életét és a természeti  jelenségeket tanulmányozták volna. A VII - IX. osztályokban pedig iroda­lommal, történelemmel, a gazdasági élettel és az ezeknek megfelelő képességek kifejlesz­tésével foglalkoztak volna. Mindezt - s az erre kiépítendő szakiskolai rendszert - csak Budapesten látta megvalósíthatónak. Neki is az volt a meglátása, hogy a városi polgárság sokkal többet várt a népiskolától, mint a puszta írni- olvasni tudást. Ugyanakkor a fel­lendülő szociáldemokrata mozgalom eszméivel szemben is védettséget remélt a műveltség magasabb szintre emelésétől. A századfordulót követően -  felmérve, hogy még a hat­osztályos népiskola sem vált valósággá, s eredeti hivatását nem tudván teljesíteni más is­kolák előkészítő tanfolyamává degradálódott - elfordult  a 9 osztályos népiskola eszmé­jétől.

Az 1896-ban összeült II. Országos és Egyetemes Tanügyi Kongresszus vezető gondolata a közműveltség szélesebb körűvé és magasabb színvonalúvá való tétele volt. Emellett a résztvevők többek között a népoktatási törvény végrehajtását és továbbfejlesztését, az in­gyenes népoktatást, az állam nagyobb szerepvállalását követelték. Fontosnak tartották, hogy megszűnjék a társadalom közönye a népiskolaügy iránt. A kongresszuson belül ülé­sező V. Egyetemes Tanítógyűlésen felvetődött az egységes, 14 éves korig tartó 8 osztá­lyos népiskola gondolata. Ez azonban a határozati javaslatok közé nem került.

A századfordulót követően a kiadandó tanterv körüli vitákban, 1905-ben a pedagógiai fo­lyóiratokban újból  felmerült a 8 osztályos népiskola, mint a népoktatás fejlesztésének e­gyik lehetséges iránya. Ezzel kapcsolatban bontakozott ki széleskörű vita a " Család és Iskola ", valamint a " Magyar Népoktatás " hasábjain 1908-ban és 1909-ben. Ennek e­redményeként  1910-ben a budapesti néptanítók kísérletképpen Kármán Mór már fentebb érintett elképzelését  javasolták  megvalósítani.

A 8 osztályos népiskola ellenzőinek legfőbb érve az volt, hogy még a hatosztályos nép­iskolai tankötelezettséget sem tudta a kormányzat betartatni. Ehhez hiányoztak a szük­séges gazdasági és társadalmi feltételek. Sem megfelelő számú iskola, sem megfelelő szá­mú tanító nem állt rendelkezésre. Emellett a szülők nagy része nem tudta nélkülözni na­gyobb gyermekeit a munkában, s sok helyen a cipő és ruházat hiánya tette lehetetlenné az iskolába járást.

Ezekkel szemben a támogatók, a műveltség és a gazdasági helyzet összefüggéseit kie­melve, rámutattak arra, hogy az ország fejlődésének motorja más államokéhoz hasonlóan a kultúra, a közműveltség. Ennek hatására nyílt meg 1914-ben Diósgyőrött, a gyárváros­ban az első nyolcosztályos népiskola.

A szakmai polémiasorozatot azonban az I. világháború megszakította. Folytatása - már gyakorlati eredményeket is hozva - 1918 őszén volt.

A századfordulón jelentek meg a szociáldemokrata és a polgári radikális el­képzelések. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP ) már 1890-es program­jában az iskolák államosítását, tandíjmentességét és a tanintézetek mindegyikébe való szabad bejutás lehetőségét követelte. Mindehhez szükségesnek látta az állam és egyház Nyugat- Európában már részben lezajlott szétválasztását, melynek küzdelmei Magyaror­szágon éppen a kilencvenes évek második felétől kezdve zajlottak. Ezeken túl a kor­mányzatot a tankötelezettség szigorúbb betartatására, s arra szólították fel, hogy a törvény végrehajtásakor legalább olyan szigort alkalmazzon, mint amilyet a sorozásnál és az adó­zásnál. Utóbbi már csak azért is lehetetlen volt, hiszen a szegényebb szü­lők gyermekeiket 10- 14 éves korban nagyrészt cselédnek adták. Ez évente 30- 40 forint­nyi keresetet jelentett, mely a családok létfenntartásához elenged­hetetlen volt. Szívesen alkalmazták ezeket a gyermekeket, mivel  jóval kevesebb bérért jóformán minden munkát el lehetett végeztetni velük. Ennek kivédésére az iskoláztatás 16 éves korig tartó kiterjesztését ajánlották a szociáldemokraták, s ez alatt alkalmazásuk törvénybe ütköző lett volna. E követelések a századfordulót követően is fennmaradtak, hiszen változás ezen a téren nemigen történt. Továbbra sem találták elegendőnek a népis­kolák számát, mellyel maga a kormányzat sem volt elégedett. Ezt jelezte a népiskola épí­tésekkel kapcsolatos kormányzati politika. Ugyanakkor mindenki előtt világos volt, hogy a gazdasági viszonyok javítása, a tömegek életszínvonalának emelése nélkül nem lehet átütő sikert elérni a tankötelezettség területén. Mivel ez csak hosszú folyamat eredménye lehetett, ezért a szociáldemokraták saját oktatási és felvilágosítási programot alakítottak ki, melynek célja a munkásosztály emancipálódásához nélkülözhetetlen műveltség fej­lesztése volt.

Követelésük egyik alappillére 1903-as programjukban a felekezetektől független népis­kola megteremtése volt, mely a Polgári Radikális Párt célkitűzései között is szerepelt. Változtatásokat sürgettek Kunfi Zsigmond (1879-1929) írásai is. Kimutatásai szerint az 1904/05. tan­évben mintegy 1,3 millió tanköteles semmilyen oktatásban nem részesült. Ezeken túl, kö­zel 1,5 millió viszont a tanév rövidsége miatt jóformán alig járt iskolába. Ugyanakkor rendkívül magas volt az évközi igazolatlanul hiányzók száma. Míg egy középiskolai ta­nuló esetén ez átlagosan 0,19, addig egy népiskolai tanulónál 15 óra volt. Éppen ezért nem tartotta megfelelő üteműnek az új népiskolák felállí­tását, s a hanyag tankötelesek szüleinek megbüntetését. Az 1904/05-ben kivetett 400 e­zerből csak 58 ezer koronát sikerült a hatóságoknak behajtani. Viszont azzal sem értett egyet, hogy azokat a szülőket büntessék, akiknek szükségük volt gyermekeik keresetére a család megélhetéséért.

Zigány Zoltán( 1864-1921) már az egész iskolajog területén meglevő anarchiáról beszélt. Míg ugyanis az iskolaállításra mindenki jogot formált, addig fenntartását már kevésbé tudták biztosíta­ni. Ezt mutatta a századfordulón iskola hiányában nem tanulók félmilliós tömege. Ezért ő is a tankötelezettségi törvény szigorú végrehajtását követelte, a működési feltételek mara­déktalan biztosításával. Súlyos problémának tartotta, hogy az iskolafokok nem épültek egymásra, s azt, hogy a korai pályaválasztás nem esett egybe a tankötelezettségi kor hatá­rával. A népiskolák szellemiségét is elutasította, a tanterv modern elemeit pedig szeren­csétlen válogatásnak nevezte, az önálló megfigyelések és ítéletek nagyobb számát hiá­nyolva. Zigány a reformpedagógia munkaiskolai irányzatának programját ajánlotta, úgy vélve, hogy az iskolának osztályérdektől függetlenül a kultúrát kell szolgálnia. Ezért uta­sította el a felekezeti széthúzást az oktatás területén és kívánta az állam hathatós köz­reműködését. Ez volt az oka, hogy a baloldal más képviselőihez hasonlóan ő is támogatta a kormányzat államosító iskolapolitikáját, a tantervi és módszertani reformokat, az egész népoktatás világiasítását.

A tankötelezettséggel kapcsolatos problémákkal a kormányzat is tisztában volt. Ugyan az 1869-es 49%-kal szemben az 1899/1900. tanévben a tankötelesek 81,18%-a járt iskolába, azonban  az iskolalátogatás az ország különböző területei között rendkívül egyenlőtlenül oszlott meg. Vas, Sopron és Moson vármegyékben ez 95% fölötti volt, de pl. Máramarosban 42%-ot tett ki. Ezen adatok ismeretét jelzi többek között Gróf Apponyi Albert kultuszminiszter (1846-1933) programbeszéde 1906-ban a költ­ségvetés országgyűlési tárgyalásakor. Ő közel 340 ezer, nagyrészt iskola hiányában sem­miféle oktatásban nem részesülő tankötelezettről szólt. Ennek felszámolására 4000 tanító és 4000 tanterem beállítását látta szükségesnek, mintegy 3 millió korona költséggel.

A kultuszkormányzat helyzetértékelése is rámutat a századforduló közoktatásügyének el­fogadhatatlan állapotára, s a társadalomkritika indokoltságára. A közoktatásügy fej­lesztése nagyobb összegeket igényelt. Ezen a téren azonban megoldhatatlan problémák tornyosultak. A felekezetek többsége egyre szélesedő oktatási feladatainak ellátásához nem rendelkezett elégséges anyagi erővel. Az állam ugyan nyújtott ehhez pénzügyi segít­séget, ennek elfogadása azonban a felekezeti autonó­mia bizonyos feladását jelentette. Ezért ezt a segítséget csak a legszükségesebb esetben vették igénybe. Bonyolította a helyzetet a nemzetiségi, nyelvi elkülönülés is. Az állam fej­lesztette volna a népoktatást, de feltételeit - magyar nyelv ismerete, magyar nyelven tudó tanító - a főleg nemzetiségieket tömörítő egyházak (görög katolikus és keleti) elutasí­tották. Emiatt ezen népiskolák helyzete katasztrofális volt, ami megmutatkozott az ala­csony kulturáltsági (írni-olvasni tudás) szintben. Ezt viszont a nemzetiségi és a határon túli nemzettársaik politikusai a magyar kultúrpolitika rovására írták, mely politika szándé­kosan sorvasztotta szerintük a nemzetiségiek oktatásügyét. Az kétségtelen, hogy a dua­lista kormányok nemzetállamban gondolkodtak, s a magyar nyelv, mint államnyelv isme­retét mindenkitől meg akarták követelni. Utóbbi törekvés a XIX-XX. század vala­mennyi polgári államát jellemezte és jellemzi, így képmutatás  a magyar kultúrpolitika elí­té­lé­se  akkor, amikor más nemzeteknél  az államnyelv tudása természetesnek tekinthető.

Néhány gondolatban szólni kell a századforduló népoktatásának és az ekkor kibonta­kozó reformpedagógiának a viszonyáról. Világszerte a XIX. század 90-es éveiben mutatkoztak először a reformpedagógia előjelei. A korszak pedagógusai elismerték, hogy a kedvvel és örömmel történő tanuláshoz annak biztosítása szükséges, hogy a tanuló jól érezze magát az iskolában. Ehhez a tanár - diák viszony személyesebbé válását tartották kialakítandó­nak. Ezzel szemben inkább a hideg szembenállás, s a tanulmányi és fegyelmi rendnek a tanító személyiségét elszürkítő hatása volt a jellemző. Az első, reformpedagógiai alapon szerveződött iskolának az 1889-ben, C. Reddie által alapítottat nevezhetjük. John Dewey (1859-1952) 1896-ban hozta létre a chicagói egyetemmel kapcsolatos kísérleti iskoláját. Maria Montessori 1907-ben nyitotta meg első "casa dei bambini"-jét. Ovide Decroly (1871-1932)  szintén 1907-ben alapított in­tézetet, s rendszerét 1921-ben vezették be kísérletképpen a brüsszeli elemi iskolákban. De az Édouard Claparéde (1873-1940) által alapított Rousseau Intézet és kísérleti iskolája is csak 1921-ben kezdte meg működését.

Igaz, hogy Adolphe Ferriére (1879-1960) már 1899-ben létrehozta az Új Iskolák Nemzetközi Irodáját, de vi­lágszerte főleg az I. világháborút követően jelentek meg nagy számban valamely reform­pedagógiai irányzatot követő iskolák. Ezen folyamatot támogatandóan 1921-ben alakult meg az Új Nevelés Nemzetközi Ligája.

Az elméletek gyakorlati megjelenését több tényező is akadályozta. Az új iskolákat, illet­ve iskolai kísérleteket a hivatalos közoktatásügy nem támogatta a századfordulón. Mivel szervezetüket a nagyobb szabadság jellemezte, ezért jobban tudták függetleníteni magukat az állami és felügyeleti hatóságoktól. Ez ellen hatott a közoktatásügyi rendszer kötött­sége. Ugyanakkor az új neveléstan csak 1898-ban, Alfred Binet (1857-1911) modern gyermeklélektanának megjelenésével kapott megfelelő alapozást.

A harmadik akadályozó tényező a magas osztálylétszámokban keresendő. A reform­pedagógia szellemiségének hatásához a 60 - 70, vagy annál is magasabb osztály­lét­szá­mok nem voltak megfelelőek. Ilyen körülmények között szó sem lehetett a tanulók személyisé­gének megismeréséről és az egyénre szabott hatások biztosításáról.

Nem sokkal a nemzetközi indulást követően, 1906-ban már hazánkban is megalakult a Gyermektanulmányi Társaság Nagy László (1857-1931) kezdeményezésére. Munkája eredményeként a társadalom érdeklődését az iskola és a gyermek felé fordította. " A gyermek" c. folyói­rat és a Gyermektanulmányi Múzeum is a reformpedagógia szellemiségének a terjesztését szolgálta. 1913-as kongresszusukon különösen a munkaiskola kérdésének szenteltek nagy teret. Szintén ebben az esztendőben kísérelték meg Montessori elgondolásait meg­valósítani Budapesten a Ferencrendi Mária misszionárius nővérek óvodájában. Mind­össze hat évvel az első, már jelzett Montessori intézet felállítását követően!

1915-ben jött létre Brüsszelben Nemesné Müller Márta(1883-1964) "Családi iskolája", mely 1915 ő­szétől működött Budapesten. Szintén ekkor indult a Magyar Gyermektanulmányi Társa­ság erkölcsi támogatásával Domokos Lászlóné (1888-1966) igazgatása alatt az " Új Iskola".

Magyarországon hivatalos dokumentumban először 1905-ben jelentkezett a reformpe­dagógia hatása. A tanterv mellé kiadott utasítások már a gyermek - és fejlődéslélektan ak­kor legmodernebb eredményeinek és a munkaiskolai törekvéseknek a figyelembevételét mutatják. Hatását csökkentette, hogy a népiskolák zömét fenntartó felekezetek külön tan­tervet és utasítást használtak.               Természetesen a népiskolai utasítás reformpedagógiai szelleme csak hosszabb távon hathatott a gyakorlatban, de a  fentiek alapján érzékelhető, hogy egyfajta szellemi útkeresés folyt hazánkban a századforduló időszakában. Ezt az I. világháború szakította meg, melyet követően már egy új gazdasági, társadalmi, politikai, szellemi helyzet által felvetett kérdésekre kellett a közoktatáspolitikának válaszolnia.