A gyermekvédelem    

Gyermekvédelmi törvénykezés

Az 1886:XXII.tc., az ún. községi törvény rögzítette, hogy a törvényes gyermekek apjuk községi illetőségét követik, míg a törvénytelenek a születésük helyéhez tartoztak. A törvény szerint minden községnek - ha nem volt elég a jótékony intézmények adománya - gondoskodnia kellett a közsegély nélkül magukat ellátni nem tudó szegényekről és a talált gyermekekről.

Szükségessé vált egy országos összefogó szerv létrehozása. Ez az " Országos Gyermekvédő Egyesület" lett, melyet 1889-ben alapítottak. Feladata az volt, hogy a gondozás nélkül maradt 6-18 éves gyermekeket oltalmába vegye. Ekkor Magyarországon 105 szeretetház és árvaház működött, mintegy ötezer gyermekkel. Mindez jelezte, hogy a közápolásra szorulók ügye országosan megoldandó tanügyi problémává vált.

Már nem volt elégséges a hagyományos karitászra való hagyatkozás. A szociálpolitikai törekvéseket alkotmányos, törvényi keretek között kellett rendezni. Ezt olyan tényezők erősítették, mint a nyomor széleskörű elterjedése, a hagyományos kisközösségek széthullása, a magas csecsemőhalandóság, a gyermekek korai munkába állítása, az ún. törvénytelen gyermekek nagy száma. Ezért az erők összpontosítására 1895-ben egyesült a Szegény Beteg Gyermek Egyesület, valamint az Országos Lelencház Egylet, Fehér Kereszt Országos Lelencházegyesület néven.

Az ellenzéki pártok sorában a Szociáldemokrata Párt 1890-es programjában sürgette a szegénykérdés megoldását. A helyzet rendezésére való törekvést erősítette, hogy a fejlett nyugat-európai államokban is ebben a korszakban hoztak gyermekvédelmi törvényeket.

Mindezek hatására az 1898:XXI.tc. kimondta, hogy az állam a talált és a hatóságilag elhagyottnak nyilvánított gyermekek számára 7 éves korukig a felmerült gondozási és ápolási költségeket az Országos Betegellátási Alapból fedezzék. Végrehajtási utasítás híján ennek gyakorlati megvalósítására azonban nem került sor. Emellett továbbra is megoldatlan maradt a 7 éven felüliek gondozása. Szintén még ebben az évben rendezték meg Budapesten a Nemzetközi Gyermekvédő Kongresszust, ahol az orvosi, a pedagógiai, a jótékonysági és az emberbaráti szakosztály keretében a gyermekvédelem irányelveit próbálták tisztázni. A kongresszushoz kapcsolódó  kiállításon a Magyarországon elért eredményeket mutatták be.

A megnyugtató rendezést a Széll Kálmán (1843-1915) miniszterelnöksége alatt hozott 1901:VIII. és XXI.tc.-ek biztosítottak. Míg az előbbi a gyermekmenhelyekről, az utóbbi törvény a közsegélyre szoruló 7 éven felüli gyermekek gondozásáról intézkedett.  Ezek szerint az állam a talált, valamint a hatóságilag elhagyottnak nyilvánított gyermekek ellátásáról és neveltetéséről 15. életévük betöltéséig köteles gondoskodni. Az ilyen gyermekek gondozási, eltartási, nevelési, kiképzési költségei az illetőségi községet terhelte. E célból állami gyermekmenhelyek felállítását rendelte el, melyeket az államilag beszedett külön pótadókból finanszíroztak. A törvények a gyermekvédelem két fokozatát hozta létre.

Az első a megelőző gyermekvédelem volt, melynek hatásköre a gyermek születéséig terjedt ki. Ez a teherbe esett anyák védelmét szolgálta. Ennek keretében jött létre 1913-ban a budapesti "Anyák Kórháza". A megfelelő felvilágosítást szolgálta az "Anyák Iskolája", mely Budapesten és Kolozsvárott működött kiváló nő - és gyermekorvosok részvételével. Itt előadások hangzottak el az anyaság egészségtanáról, a menstruációról és a terhességről, a szülésről és a gyermekágyról, a csecsemő táplálásáról, a gyermekbetegségekről, a fertőző betegségek elleni védelméről, a gyermek kóros lelkivilágáról és a népjóléti intézményekről.

A betegágyas nők számára hajlékokat alapítottak. Ezekben az anya a szülés után mindaddig gondozásban részesülhetett, amíg erejét vissza nem nyerte. A gyárakban dolgozó anyák számára hozták létre a bölcsőházakat és szoptatószobákat. Ezekben a csecsemők az anya munkaideje alatt felügyelet alatt álltak, s az anyák meg tudták őket szoptatni. Sok helyen a bölcsőházakban 1-3 éves gyermekek is tartózkodhattak, azonban csak törvényes születésűek. A kisdedóvók a 3-6 éves korú gyermekek számára nyújtott megfelelő felügyeletet, ellátást és gondozást-nevelést. A napközi otthonokat városokban hozták létre azzal a céllal, hogy akik az iskolán kívüli időben nélkülözik a családi gondozást, azok megfelelő védelmet, foglalkoztatást és ellátást kaphassanak.

A második a születéstől a gyermek 15. életévéig tartó korszak volt a legjobban megszervezett, itt volt a legnagyobb az állami segítség.

A gyermekmenhelyek

Az 1901-es gyermekvédelmi törvények alapelve az volt, hogy minden elhagyott gyermeknek joga van eltartást és felnevelést követelni az államtól.

Az elhagyottság okaként a következőket nevezték meg: materiális (anyagi) - ennek oka a szegénység volt, mely esetben a szülők ugyan neveltek, de ezt anyagilag nem bírták; a másik az erkölcsi ok volt, mely a gyermekek csavargásában, iskolakerülésében öltött testet; a harmadik a szülők nem megfelelő nevelése volt, a szeretetlenség légköre.

1903-ban jelent meg a belügyminiszter I/V-c/1903 sz. körrendelete a "Szabályzat az elhagyott gyermekek védelméről". Ebben rögzítették, hogy a talált, valamint a hatóságilag elhagyottnak nyilvánított gyermekeknek biztosítani kell az állami menhelyre való felvételüket.

1907-ben az állami gyermekmenhelyek oltalmát az addigi környezetükben erkölcsi romlásnak kitett, vagy züllésnek indult gyermekekre is kiterjesztették. Ugyanakkor lehetőséget adtak arra, hogy a menhelyre a csecsemővel együtt az anyát is felvegyék, s az anyátlan csecsemőt dajkára bízták.

A gyermekvédelem számára a belügyminisztérium két osztályt hozott létre. Az egyiket a gyermekmenhelyek, a másikat az azokkal kapcsolatos intézmények felügyelete céljára, melyet egy országos felügyelő irányított.

1908-ig 17 gyermekmenhelyet állítottak fel: Budapest, Debrecen, Nagyvárad, Békés-Gyula, Arad, Szeged, Kecskemét, Veszprém, Rimaszombat, Kassa, Munkács, Marosvásárhely, Kolozsvár, Temesvár, Szabadka, Pécs és Szombathely.

A menhely a gyermeket, ha beteg volt a saját intézetében gyógyította. Ha korábbi környezetében veszélyeztetettségnek volt kitéve, vagy ha már "züllésnek" indult, külön erre a célra létrehozott osztályban vették megfigyelés alá.

Az egészséges és különleges gondozást nem igénylő gyermekeket jól megválasztott nevelőszülőhöz helyezték ki. Ez is jelzi, hogy a magyar gyermekvédelem alapja a családi nevelés volt, mely részben egyedül volt alkalmas arra, hogy a gyermek egyénisége kifejlődjék, s tette lehetővé, hogy a gyermek annak a családnak, mely őt gondozásba vette, valóságos tagjává váljon. A családias nevelés ilyen megvalósítása miatt a gyermekmenhely lényegesen különbözött a korábbi századok egyetlen gyermekvédelmi intézményétől, a lelencháztól.

A menhelyek az állami gondozásba vett gyermekek számára 238 községben alapítottak telepeket. A gyermektelepül kiválasztott község számos kritériumnak kellett, hogy megfeleljen: gyermek-egészségügyi szempontból kedvező éghajlat; könnyű megközelíthetőség; orvos jelenléte; a lakosság ne a csekély haszonért vállalja a nevelőszülőséget. Ezeket és a megfelelő ellátást szigorú ellenőrzés biztosította. A telep a telepbizottság felügyelete alatt állt, melyben a helyi társadalom vezetői dolgoztak, elsősorban nők, de hivatalból tagjai voltak a tanítók, papok, s a községi elöljárók. A telepeken dolgozó telepfelügyelőnők gyermek-egészségügyi tanfolyamot végeztek, s jelentést tettek a teleporvosnak, valamint a menhely igazgató-főorvosának.

A telepre kihelyezett és iskolaköteles gyermekek a telepen lévő állami, illetve községi nyilvános népiskolába együtt jártak a községbeli gyerekekkel.

Az állami gondozásba vett gyermekek közel 85%-a magáncsaládokhoz került, de gondoskodni kellett azokról is, akiket nem lehetett betegségük, fogyatékosságuk miatt kihelyezni. Szintén meg kellett oldani a nagyobb elméleti és ipari kiképzés alatt állók gondozását is. Ezen gyermekek számára internátusokat hoztak létre. Ilyenek voltak a századfordulót követően görvélykóros gyermekeknek a palicsi, görgénysóaknai nyári szanatóriumok, az algyógyi földműves, a zombori kertészeti internátusok, valamint a nagyszőllősi fiúnevelő intézet zárt nevelést igénylő fiúk számára. A testileg nyomorék gyermekek nevelésére és mesterségre tanítására hozták létre 1903-ban Budapesten a Nyomorék Gyermekek Országos Otthonát.

A törvény rendelkezései értelmében a gyermekmenhelyek kötelékébe tartozó gyermekek után az eltartás, nevelés és kiképzés költségeit a 7 éves kor betöltéséig az állam, a 7 -15 évesek esetében az illetékes község viselte.

Az állami gyermekvédelem fő törekvése az volt, hogy a kisegítő intézményeket a társadalmi jótékonyság tartsa fenn állami segéllyel, mivel úgy vélték, hogy a társadalom jótékonysága közvetlenül és gazdaságosabban tudja ezt megoldani. Emellett az állami gyermekvédelem sikere attól is függött, hogy a társadalom mennyiben támogatja a gyermekvédelem hivatalos személyeit és testületeit az elhagyott gyermekek felderítésében. Ugyanakkor a társadalomnak ellenőriznie kellett a gondozás minőségét. Nagy szerepet kaptak, különösen a felderítő munkában a tanítók.

Az állami gondozásba vételt igyekeztek a gyermek családjának segélyezésével feleslegessé tenni. Ez is a főleg állami segítséggel működő társadalmi és jótékonysági szervezetek és egyesületek feladata volt.

A fent jelzett nevelőszülői rendszer 1912-ben nyerte el végső formáját. Ekkor szabályozták működését az 1912. évi 80.000.sz. belügyminiszteri rendelettel: "A gyermek nevelőszüleit úgy kell megválasztani, hogy azok körében a gyermek hazafias, erkölcsös, vallásos és hasznos polgárává váljék a hazának. A másik vezető szempont az elhelyezésnél az, hogy a gyermekek ugyanolyan életviszonyok között nevelődjenek, mint amelyek között rendszerint maradni fognak életük egésze folyamán… Olyan gyermek, ki anyjánál van, elhagyott gyermeknek nem tekinthető, ez csak szegény gyermek. Az ország óriási nagy számban lévő szegény gyermekeinek támogatása által az állami gyermekvédelem költségei olyannyira szaporodnának, hogy az egész ügy veszélyeztetve volna. De a tapasztalás azt is mutatja, hogy az a család, mely annyira elszegényedett, hogy gyermekét elhagyottnak kellene nyilvánítani, nem alkalmas arra, hogy gyermekét nevelje. Az állam által a gyermekért fizetett tartásdíj ugyanis nem hozhatja a gyermeket önerejéből eltartani képtelen szülőt olyan anyagi viszonyok közé, hogy most már eltarthassa gyermekét."

A nevelőszülőknek juttatott gondozási díjak igen csekélyek voltak. 1 éves gyermek esetén havi 14, 1-2 évesnél 10, 2-7 évesnél 8, 7-15 évesnél 10, anyjával együtt kihelyezett csecsemőért a szoptatás ideje alatt 18 korona volt a kapott összeg.

Az állami gondozott gyermekeknek természetbeni juttatás is járt. A 6 éven felülieknek télre egy téli öltöny (fiú), 2 vászoning, 2 alsónadrág, 1 sapka, 2 pár harisnya, 1 pár cipő, 1 télikabát. Ezt minden évben megkapták. Számos előírás látott napvilágot a gondozás minőségével kapcsolatban: " A gyermek számára lehetőleg külön fekvőhely követelendő. Az semmi esetre sem engedhető, hogy a gyermek másnemű felnőttel aludjon...A 12 éven felüli gyermekért, amennyiben iskolai kötelezettségének már eleget tett, tartásdíj csak kivételesen indokolt esetben fizethető...A középiskolai kiképeztetése az állami gyermekvédelem körében megengedve nincs, csak kivételes esetben kérvényezhető a belügyminisztertől...Ha a nevelőszülő a 12 éves kort betöltött gyermeket 15 éves életkora betöltéséig hajlandó ingyen eltartani és kötelezettséget vállal, hogy a gyermeket 15 éves kora után is gondozza, úgy a gyermek az eddigi nevelőszülőnél hagyandó, ha azonban a nevelőszülő kötelezettséget nem vállal, úgy az ilyen nevelőszülőtől a gyermeket 12 éves kora betöltésekor el kell venni s hajlama szerint mezőgazdasági vagy ipari pályára előkészítés végett más nevelőszülőhöz kell elhelyezni."

A valóság azt mutatta, hogy a nevelőszülők a nevelt gyermekekkel nem bántak sokkal rosszabbul, mint saját gyermekeikkel. Mind önmagukat, mind gyermekeiket kemény munkára fogták a megélhetés végett.

Társadalmi gyermekvédelmi intézmények

Az országos jótékonysági intézmények között a legnagyobb az "Országos Gyermekvédő Egyesület" utódjaként 1906-ban létrehozott "Országos Gyermekvédő Liga" volt. A Liga programjában a gyermeknyomor enyhítését, az állami és a társadalmi gyermekvédelem koordinálását tekintette fő feladatának.

A Ligának országos szervezete mellet az adott fontosságot, hogy azt a kormányzat az állami gyermekvédelem kisegítő intézményeként fogadta el, s így egyfajta hivatalos jelleget is adott neki. A Liga egyik feladata az volt, hogy fenntartsa az összeköttetést a különböző egyesületek között, egyesítve az elhagyott gyermekek mentésére hivatott összes erőt. Emellett irányította a társadalmi gyermekvédelmet, s kiegészítette és betetőzte az állam gyermekvédelmi tevékenységét. Ennek következtében tevékenységi köre kiterjedt a gyermekvédelem minden ágazatára a csecsemővédelemtől kezdve a serdülő ifjúság gondozásáig. A döntően társadalmi adakozásból befolyt jövedelmeiből nevelőintézeteket, iparos tanulóotthonokat, anya- és csecsemőotthonokat, hadiárvaházakat, a gyengeelméjű és a tbc-s gyermekek speciális intézményeit, üdülőtelepeket, orvosi rendelőket tartott fenn, szegény családokat segélyezett, pénzt és ruhát osztva a rászorulóknak, anyagilag támogatott más, a gyermekvédelemmel foglalkozó egyesületeket, árvaházakat, bölcsődéket, népkonyhákat, szünidei fürdőkonviktusokat. Ezek mellett jogsegélyszolgálatot tartott fenn.

A Liga járt el a csecsemővédelem terén akárhányszor a hatósági kutatás és eljárás a szülő, vagy a gyermek érdekeit sértette, továbbá akkor is, ha az állami gyermekvédelem törvényes korlátait meghaladó segítségre volt szükség. Így pl. a Liga a beteg, siketnéma, vak, epilepsziás, görvélykóros, tüdővészes és nyomorék gyermekeket megfelelő intézetekben és gyógyfürdőkben helyezte el. A kiválóbb tehetségűeket magasabb kiképzésben részesítette, a tanulóknak szünidei fürdőkonviktusokat szervezett.

Az erkölcsi romlásnak, illetve annak veszélyének kitett gyermekeket a Liga saját intézeteiben helyezte el. Ilyenek voltak: Budapest-Kőbánya - lányoknak; Rákoskeresztúr és Sopron - fiúknak, valamint Szeged, Szalonta és Nagyszőllős. Ezen intézetek élén egy-egy igazgató-tanító állt megfelelő tanítószemélyzetet irányítva. A gyermekek tanulással, házi teendők ellátásával és könnyebb munkával foglalkoztak. Ezt később gazdasági, kertészeti és ipari munkával egészítették ki, hogy ezek után gazdaságban vagy kisiparosnál lehessen őket elhelyezni kellő felügyelet mellett. Sikertelenség esetén a gyermeket állami javítóintézetbe helyezték át. Ugyanakkor az állami javítóintézetekből szabadulók, valamint a 15. életévüket betöltött állami gondozottak mellé a Liga rendelt patrónusokat. Erre a pártfogói tisztségre elsősorban a tanítókat és óvónőket tartották a legalkalmasabbaknak, akiket államilag köteleztek, hogy lépjenek be a patronázs egyesületekbe, vagy ha ilyen még nincs, szervezzenek. Ennek központja a "Patronázs Egyesületek Országos Szövetsége volt", mely az Igazságügyminisztérium fennhatósága alatt működött.

Ezeken túl a Liga segélyezett szegény szülőnőket és közvetítette a szülőházakba való elhelyezésüket. Betegeknek, sérülteknek orvosságokat, kötszereket juttatott, s indokolt esetekben a szűkölködőknek pénzsegélyt is nyújtott, munkát szerzett nekik.

1908-ban a következő intézettípusok álltak a gyermekvédelem szolgálatában: 9 gyermekkórház, 4 ingyentej intézet, 113 bölcsőde és napközi otthon, 109 árvaház, 268 nőegylet, 161 gyermeksegélyező egylet, 17 szünidei gyermektelep és gyógyhely, 5 siketnéma intézet, 5 vakok intézete, 3 nyomorék gyermekek intézete, 4 hülyeintézet.

A Ligán kívül több olyan nagyobb egyesület is volt Magyarországon, melyek intézeteibe az államilag gondozott gyermekeket tartásdíj mellett felvették.

1908-tól működött a Keresztény Szeretet Országos Gyermekvédő Műve egyesület, mely a felekezet nélküli gyermekvédelmi szervezetek egyensúlyozására jött létre Esztergomban.

1915-ben jött létre a "Stefánia Szövetség", melynek ténykedése két nagy területet fogott át: egészségügyi szakmunka (orvosok, védőnők, tejkonyha, napközik, terhes - és szülőintézetek, anya - és csecsemőotthonok, csecsemő - és gyermekkórházak), valamint a helyi fiókszövetségek által végzett karitatív szociális munka.

A már 1913 óta működő Budapesti Gyermeküdülőhely Egyesület átalakulásával 1917-ben jött létre az MSZDP irányítása alatt álló Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesülete. Ez gyermekvédelemmel, kulturális, karitatív, egészségügyi, valamint felvilágosító tevékenységgel foglalkozott. Rájuk bízták 1918-ban a Károly király gyermeknyaraltatási akció megszervezését és lebonyolítását, melyben 20 ezer gyermek vett részt Abbáziában (Opatija)!

Javító - nevelő intézetek

Európa szerte egyre súlyosabb problémát jelentett a XIX. század második felében a fiatalkorúak kriminalitásának növekedése.

Az európai és a magyar büntetőjog is évszázadok óta megkülönböztetett figyelmet tanúsított a fiatalkorúak iránt. Ez az alacsonyabb büntetési tételekben érhető tetten. Magyarországon fordulópontot az 1852. évi büntetőtörvénykönyv jelentett, amely a többségében szokásjogon alapuló ítélkezés helyett kodifikált törvénykezést biztosított. A kiegyezést követően került sor az államigazgatás modern polgári átalakítására, melyben a gyermekvédelem ügye két irányban is helyet kapott. Az általános gyermekvédelem (gyermekhalandóság visszaszorítása, anyavédelem, árvaügy) mellett megjelent az igazságügyi gyermekvédelem is (a fiatalkorúak növekvő kriminalitásának megfékezése).

Az 1878:V.tc. azonban továbbra sem fordított kellő figyelmet a fiatalkorúak ügyére, csak később jelentkezett határozottan, amikor a tudomány és a gyakorlat feltárta és előtérbe helyezte ezt a problematikát. A "Csemegi kódex" ugyanis - hasonlóan a korabeli büntetőszabályokhoz - még nem számolt a fiatalkorúak (12-16 évesek) sajátos helyzetével. Cselekményeik jellegét, bűnösségüket és társadalmi veszélyességüket lényegileg ugyanolyannak tekintette, mint a felnőttekét. Igaz rájuk általában enyhébb, de nem más büntetés kiszabását rendelte, s azt ugyanolyan letartóztató intézetben hajtotta végre, mint a felnőttekét, bár őket a többi fogolytól el kellett volna különíteni. A javító nevelés fontosságát felismerve a törvény elrendelte a javítóintézetek felállítását.

A törvényes keretek között működő speciális javító-nevelő intézmények a nyugati államokban a XIX. század elején jöttek létre. Múltjuk a XVI. századra nyúlik vissza, amikor egyes szeretetházak befogadtak fiatalkorú bűnelkövetőket is. Ettől kezdve a XVIII. század végéig a szegénykérdés összemosódott a javítóneveléssel. Az első - csavargókat, szegényeket és ifjú bűnelkövetőket begyűjtő - dologház 1550-1555 között jött létre London közelében (Bridwell-House of Correction). Erkölcstelen lányok és kolduló gyermekek  számára állították fel 1558-ban a nürnbergi fonóházat (Spinnhaus). Az amszterdami fenyítőházban már a züllött csavargók mellett tisztességes polgárok eltévelyedett gyermekeit is fogadták. A pápai javítóházakban pedig a munkára való szoktatás mellett tanításban is részesítették a rossz erkölcsű ifjakat. Jelmondatukat Szent Páltól kölcsönözték: "Jézus példájával intenek az erősek, hogy az erőtleneket erősítsék." Az első modern, büntetőtörvényen alapuló javítóintézetek Németországban jöttek létre. Zeitz (1828), Steinfeld (1853) intézeteiben már hatósági úton, bírói ítélettel kerültek a fiatalkorúak.

A magyar javítóintézetek elődei is szeretetházak, szegényneveldék, konviktusok voltak. Az 1800-as évek végén hazánkban több mint száz ilyen intézmény létezett.

Amikor Magyarországon az 1878. évi törvény megszületett, Európa több államában már létrejött a javítónevelés, államonként sajátos arculattal, mely éppen ezért nem volt átültethető a magyar viszonyokra. Megegyeztek viszont abban, hogy valamennyi esetben hatóságilag elrendelt kényszernevelésről volt szó. Az elhelyező hatóság tekintetében viszont különböztek, mivel vagy bírói úton kerültek be a bűncselekményesek, vagy a közigazgatási hatóság közbenjárásával az erkölcsileg elhanyagoltak, vagy mindkét beutalási módot alkalmazták.

Először az USA-ban, Chicagóban jött létre ún. gyermekbíróság. A bíró kiváló jogi képzettsége mellett pedagógiai és pszichológiai ismeretekkel is rendelkezett. Volt olyan felfogás is, hogy a bíró volt fiatalkorú bűnöző legyen. Ő egy személyben volt nyomozó, nyilvános védő és ítélő bíró, tehát széles hatáskörrel rendelkezett. Kétféle ítélet születhetett. Az egyik a kényszernevelés egy javítóintézetben, a másik a meggyőzés és hazabocsátás, megfelelő felügyelet alá helyezéssel. Másutt is hasonló rendszer alakult ki. Angliában 1907-ben került sor a gyermekbűnözés törvényi rendezésére. Németországban 1900-ban szabták meg a kényszernevelés eseteit. Ennek megfelelően az erkölcsileg veszélyeztetett, züllésnek indult, vagy elzüllött gyermeket a gyámhatósági bíróság ítélte el. A szülő elveszthette gyermeke feletti rendelkezési jogát, akár karhatalommal is fellépve ellene.

Magyarországon az 1908:XXXVI.tc. és az 1913:VII.tc. reformálta meg, széleskörűen kiegészítve a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseket, a megelőzést hangsúlyozva. Az I. Büntető Novella kimondta, hogy az ellen a fiatalkorú ellen (12-18 év), akinek a cselekmény elkövetésekor a büntetéshez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettsége megvolt, a bíróság az alábbi intézkedéseket alkalmazhatja: dorgálás, próbára bocsátás, javító nevelés, végül a fogház vagy államfogház, de lényegesen alacsonyabb büntetési felső határral, mint a felnőtteknél. Így az állami fogház maximuma fiatalkorúaknál 2 év volt, s a szabadságvesztés a felnőttektől elkülönítve, külön intézményben volt végrehajtandó. Intézkedett ezeken túl a javítóintézetek, gyermekvédelmi intézmények, egyesületek, hivatalok felállításáról is. A törvény az általánosítás helyett törekedett az egyéniesítésre, különösen a fiatalkorú elkövető személyének és körülményeinek, életviszonyainak vizsgálatára.

Az 1913: VII.tc.állította fel Magyarországon a fiatalkorúak bíróságát, s rendelkezett ezen új bírói fórum előtti eljárásról, a fiatalkorúakra kiszabható, árnyalt büntetésekről, s azok végrehajtásáról. Fontos szerepet tulajdonítottak a tanítóságnak, melytől a hatóság támogatását várták. Környezettanulmányt kellett készíteniük, melyben a fiatalkorú erkölcseire, értelmességére, előmenetelére, magaviseletére, egész egyéniségére vonatkozó közvetlen szerzett tapasztalati megfigyeléseit is le kellett jegyezniük.

Aki alapjában még nem volt romlott, s csak gondatlanságból, vagy hirtelen támadt indulatból követte el tettét, általában ítélet nélküli figyelmeztetést kapott, s egy évi próbaidőre szabadon bocsátották. A szigorú szabályokhoz kötött felügyelet letöltését követően az eljárást megszüntették. A büntetés következő foka a javító-nevelés volt, ahonnan a Büntető Novella 25.§-a alapján az igazságügy miniszter a fiatalkorút a felügyelő hatóság meghallgatása után 2 évi próbaidőre kísérletileg szabadon bocsáthatta.

Léteztek állami és jótékonysági alapon szervezett magán javítóintézetek. Utóbbiak általában specializáltan működtek, nem életkor, felekezet, bűncselekmény fajtája szerint.

A nevelési elképzeléseket illetően Európában két típus volt a meghatározó. Az egyik a szeretet alapú 10-15 fős csoportlétszámmal működő családias szervezet, a másik a "kaszárnyarendszerű" 50-80 fős alapközösségekkel működők. A neveltek minimálisan 10 éves korban kerültek be, s legkésőbb 20 éves korukban szabadultak.

A külföldi tapasztalatok elemzését követően került sor hazánkban a javító-nevelő intézetek kialakítására. A kormányzat elképzelése szerint ezen intézményeknek zárt, bekerített területen kellett lenniük. Nevelési jellegüket a polgári életviszonyokat tükröző családias modell adta, s lehetőséget kellet biztosítaniuk a bűncselekmény miatt elítéltek mellett a züllésnek indult gyermekek befogadását is.

Az állami javítóintézetek lettek a fiatalkorúak kriminalitása elleni védekezés legfontosabb eszközei. Céljuk az volt, hogy az erkölcsi romlás útjára tévedt fiatalkorúakat tervszerű, egyéni neveléssel jellemükben megjavítsák, és kenyérkereső pályára való kiképzésük után a társadalomba visszabocsássák. Ugyan a növendékek többsége elítélt fiatalkorú volt, de az üres helyek arányában befogadtak mindenkit, kiknek felvételét szüleik, vagy a közigazgatási hatóságok kérték. A befogadás korhatára 7-18 életév volt.

Az intézetek élén igazgató állt, s mellette nevelő és oktató, valamint számviteli és irodai személyzet működött. Az igazgató rendszerint pedagógus volt. A nevelőszemélyzet részben pedagógusokból, részben munkavezetőkből állt. Minden 20 növendék mellett egy nevelő és hét munkavezető dolgozott.

A javítóintézeti nevelés rendszerének megállapításánál az igazságügyi kormányzat abból indult ki, hogy a büntetendő cselekmény a tettes egyéniségének és a környezet együttes produktuma. Ezért egyrészt a fiatalkorút pszichikai hatásokkal kell alakítani, hogy személyiségéből a kriminalitásnak kedvező vonások eltűnjenek, részben gondoskodni kellett arról, hogy ne abba a környezetbe jusson vissza, mely a bűn útjára juttatta. Ezek szerint a javítóintézeti nevelés alapgondolata a fiatalkorú egyéniségének és életviszonyainak javítása volt. Ennek megfelelően történt a fiatalkorú egyéni nevelése, mely abban állt, hogy az intézeti nevelő személyzet teljes megismerésére törekedett. Ezért a növendékek húszasával egy-egy családot alkottak, a nevelő, mint családfő körül.

A növendékeket beosztották valamelyik családba, s egész intézeti élete során ott is maradt. Ezt a beosztást azonban megelőzte a növendék megfigyelése, melynek során oda osztották be, melybe a vele azonos munkanemben dolgozók tartoztak. A családi beosztás alapja a foglalkoztatás neme volt.

A családban a növendékek úgy éltek, mint a természetes családban a családfővel együtt. Az oktatás és nevelés nem rideg hivatalos formák között és fegyelmezéssel, hanem közvetlenül, családias érintkezés formájában kellett, hogy folyjon.

A növendékekkel szemben követett eljárás másik fő ága a munkában való kiképzés volt. Ennek jellemképző jelentősége mellett a célja az volt, hogy a teljes kiképzés útján alkalmassá tegyék a növendékeket az önálló megélhetésre, kiemelvén őket a korábbi környezetükből, magasabb társadalmi körbe juttatva őket.

A növendékeket - a szabály szerint az ipariskola elvégzése után, amennyiben javulásuk szemmel látható volt- kísérletileg kihelyezhették az intézetből. Az Országos Gyermekvédő Liga gondoskodott arról, hogy valamely munkaadónál el tudjanak helyezkedni, s őt kijelölt védnök útján állandóan megfigyelték és támogatták. Rossz magaviselet esetén 20. életévükig visszaszállíthatták az intézetbe.

1908-ban 5 javítóintézet működött Magyarországon: Rákospalota - leány, Aszód-fiú, Kolozsvár-fiú, Székesfehérvár-fiú, Kassa-fiú. Ezen intézeteket az országosan befolyó pénzbüntetésekből létesítették és tartották fenn. Ez évente mintegy 1,2 millió koronát tett ki.