1918 - 1919 reformjai Magyarországon

Oktatás

A népiskolák továbbfejlesztésének terve 1918-ban, a háborút követően került ismét előtérbe. A pedagógiai folyóiratokon kívül - ahol már a népiskola VII-VIII. osztályaiban tanítandó tantárgyakról és tananyagról folyt a vita -, különböző politikai kö­rök is foglalkoztak a népoktatás fejlesztésének gondolatával. Az őszirózsás forradalmat követően megalakult Károlyi Mihály (1875-1955) - kormányban a dualizmus korának ismert, aktív ellenzéki közoktatás-politikusai jutottak vezető szerephez. Így Lovászy Mártont (1864-1924), Kunfi Zsigmond (1879-1929) követte a kultuszminiszteri bársonyszékben, s államtitkárként Somogyi Béla (1868-1920) szerepelt. Czabán Samu (1878-1942) az állami tanítók személyi ügyeinek lett az előadója a miniszté­riumban. Zigány Zoltánt a Néptanítók Lapjának szerkesztőjévé, Nagy Lászlót, a Gyer­mektanulmányi Társaság elnökét pedig tanítóképző-intézeti szakfelügyelőnek nevez­ték ki. Ezek a személyi változtatások egybeestek azokkal a Magyarországi Tanítók Szakszer­vezete által is követeltekkel, melyek a közoktatás irányítását a demokratikus érzelmű szak­emberek kezébe kívánta adni.

Ennek megtörténtét jelezte, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium reformosztályt hozott létre, melynek feladata a felgyülemlett problémák megoldása volt. De reformokat előkészítő bizottságot alakított a VAOSZ is, melyben minden iskolatípusnak és a gyermekvédelemnek is volt képviselője. Ők a reformpedagógiai elméletekre épült tanter­vek kidolgozására helyezték a fő hangsúlyt. Többszáz pedagógus, gyakorlati és elméleti szakember bevonásával 1919 tavaszára nagyrészt elkészült a népiskola tanterve.

Ebben a munkában kiemelkedő szerepe volt Nagy Lászlónak, aki a Tanító­képző-intézeti Tanárok Országos Egyesületének reformvitáit szervezte és vezette. Itt a fe­lekezeti szellemtől mentes 8 osztályú népiskola mellett foglalt állást. Később a Gyermek­tanulmányi Közoktatási Reformbizottság vitaülésein alakult ki reformtervezet - javaslata. Ennek megjelentetésére azonban csak 1920-ban, " A Gyermek" c. lap 1919-es évfolya­mának második füzetében került sor. Természetesen " A magyar közoktatás reformterve­zete" címet viselő írás már az akkori politikai körülményeknek megfelelően módosított formában került a nyilvánosság elé. Alapgondolata az egységes és általános népiskola volt, melyre a közép- szak - és főiskolák rendszere épült volna. A 8 osztályos népiskola bevezetésével párhuzamosan a tankötelezettség 17. életévig való kiterjesztését is szüksé­gesnek tartotta. Szerinte ugyanis a nép önkormányzati jogainak bővülése megkívánja a tömegek műveltségének növelését. De a középosztály ismereti szintjét is emelni kívánta, ezért szerepelt tervében a 8 osztályos népiskolára épülő középiskola 5 osztályosként, 19 éves korra kitolva az általános képzés befejezését.

Másokhoz hasonlóan ő is a tanítási anyag városi és falusi igényekhez való igazítását ja­vasolta. Iskolaszervezetének fő feladataként a hazaszeretet, a pozitív nemzeti érzés kialakítását emelte ki, kerülve a más népekkel szembeni előítéleteket. Fontosnak tartotta, hogy mindezek érdekében biz­tosítani kell a tárgyi feltételeket, megfelelő számú iskola felállításával, s tanítói állás léte­sítésével. A népiskola egységességét szervezeti keretei, működési célja és tanulmányi rendje alapozta volna meg, melyeken túl az iskolák széleskörű autonómiája valósulhatott meg.

Az elképzelt népiskola tantervét még 1914-ben dolgozta ki az " Új Iskola" számára, me­lyet részletesebben a "Didaktika gyermekfejlődési alapon " c. kiadványában adott közre 1921-ben. Mivel a nyolcosztályos egységes népiskola tantervének és didaktikájának problematikus részének a felső négy anyagát és módszertanát tekintette, ezért ennek ki­dolgozása megelőzte az alsó tagozatét.

A Tanácsköztársaság kikiáltását megelőzően tehát hatalmas szervezőmun­ka folyt a közoktatás átszervezésével kapcsolatban, melynek gyökereit a dualizmus ko­rában találhatjuk.

1919. március 21-ét követően az első intézkedések egyikeként került sor az iskolák álla­mosítására. E régi követelés megvalósítása során azonban a tanítóktól az új társadalmi, politikai rend feltétlen elfogadását és az abba való beilleszkedésüket, az egyházi szemé­lyektől pedig világivá válásukat követelték, mint a további tanítás előfeltételét. Ezek után 1500 településen vált részben vagy teljesen osztottá a korábban a felekezeti elkülönült­ség miatt osztatlan népiskola. Ez teremtett volna megfelelő keretet a bevezetendő egy­séges nyolcosztályos népiskola számára.

Mindezeken túl a közoktatás minden korábbi ellenőrző és adminisztratív szervezetét fel­számolva a tanácsok művelődési osztályaira bízták azok feladatait. Ezek munkájában mind a szülők, mind a tanítók, mind pedig a Közoktatásügyi Népbiztosság megfelelő képviseletet kapott.

A közoktatási rendszer alapjának az óvodákat jelölték meg, melyek hálózatát minden 3-6 éves korú gyermekre ki akarták terjeszteni. Erre épült volna a nyolcosztályos minden­napi, kötelező népiskola, módszereit tekintve munkaiskola, külön városi és falusi tan­terv­vel. Ezt követően tervezték a négyosztályos műhelyiskolák (ipari, me­zőgazdasági, kereskedelmi) és az ötosztályos két típusú középiskolák (a korábbi gim­náziumi és reáliskolai irány) kiépítését.

A tanítóképzést a régen kívánt akadémiai szinten akarták megkezdeni, a középiskolára é­pülő 2 - 3 éves akadémiákon, a középiskolai tanárokét pedig a felállítandó tanárképző fő­iskolán.

Természetesen az oktatás tárgyi és személyi feltételeinek megteremtése nélkül ez a rend­szer kivitelezhetetlen volt. Az iskolák államosításával nyert részben és teljesen osztott népiskolákon túl, a tanácskormány a tanteremhiányt köztulajdonba vett épületek felhasz­nálásával csökkentette. Nehezebb feladatot jelentett a nyolcosztályos népiskola ellátása megfelelő tanítókkal. Felmerült olyan terv is, hogy az értelmiségiek közül tanítókká ké­pezzék át a megfelelő jelentkezőket. Ugyanakkor lehetővé vált a korábban munkát nem kapó ta­nítók és tanítónők elhelyezése. Sor került az új tantervnek megfelelő tankönyvek és vezérkönyvek megírására, illetve ki­adására is.

A tanítóság nagy része támogatta a közoktatás fenti átalakítását, s tevéke­nyen részt is vett benne, hiszen nagyrészt már a dualizmus korában felismert problémák megoldását látta ezekben. Mivel a tanítóság jóformán minden településen jelen volt, s vé­leményére odafigyeltek az emberek, ezért nem véletlen, hogy a tanácskormány is őket használta számos államhatalmi, adminisztratív munkára: a meggyőzéstől az elkobzások ellenőrzéséig. Mindezeken túl a tanítóság helyzetének javulását és kiszolgáltatottságának megszűnését várták az új rendtől. Társadalmi érzékenységüket növelte a közeg, ahonnan jelentős számban kikerültek, s a néptömegekkel való folyamatos kapcsolatuk. Utóbbit minden rendszer felhasználta saját érdekében. Tehette, hiszen a tanítóság köztisztviselői jogállásánál fogva kiszolgáltatott volt az államhatalomnak. Nem véletlen hát, hogy a Ta­nácsköztársaságot követően a pedagógusok közül a legsúlyosabb retorziók éppen a taní­tókat érték.                 

Szociális elképzelése

A dualista rendszer bukását követően hatalomra került korábbi ellenzéki erők megpróbálták a felgyülemlett és meg nem oldott szociális és kulturális problémát megoldani.

A Forradalmi Kormányzótanács VII.sz. rendelete mondta ki azt a régóta követelt jogi egyenlőséget, mely ugyanazon jogokat biztosította a családban és a családon kívül születetteknek. Megszüntette a törvénytelen gyermek fogalmát, ezzel felszámolta a hátrányos és igazságtalan megkülönböztetéseket. Válás esetén a közös gyermekek tanításáról a házasfeleknek együttesen, jövedelmeik arányában kellett gondoskodniuk. A nem családban született gyermek érdekeit szolgálta, hogy a gyermek számára kiállított anyakönyvi kivonatból ez ne derülhessen ki. Az apa személyét az anya kérésére a bíróság állapította meg.

A Forradalmi Kormányzótanács LXXI.sz. rendelete szólt a gyermekek testi és lelki védelméről. Ebben a megelőző gyermekvédelem leghivatottabb helyének az iskolát jelölték meg, s ezért az iskolákban gyermekvédő gyámi tanfolyamot végzett tanítókat szándékoztak állítani, akik a Közoktatási Népbiztosság hatásköre alá tartoztak. A gyámok közvetlen irányítását a tanácsok művelődési osztálya alá tartozó iskolai gyermekvédelmi központok látták el volna. Az egységes vezetést a Közoktatásügyi Népbiztosságnak és az Országos Iskolai Gyermekvédelmi Központnak kellett ellátnia.

A gyám egyik feladata az iskolaköteles gyermek testi és lelki védelme volt. Ezért kapcsolatban kellett állnia a szülőkkel (családtagokkal), a tantestülettel - melynek egyben tagja is volt, még akkor is, ha nem tanítóként dolgozott ott-, és az iskolaorvossal. Mindezek alapján jelentést készített a tantestületnek, a helyi vagy a megyei gyermekvédelmi központoknak.

Intézkedési jogkörét igen széleskörűen állapították meg. A szülőket megfelelő nevelő eljárásra figyelmeztethette, felvilágosítást nyújtva nekik. A gyermek betegsége esetén gondoskodnia kellett a megfelelő gyógykezelésről, felhívva az iskolaorvos figyelmét. Az iskolával kapcsolatos napközi otthonba való elhelyezésről gondoskodott, ha a szülők nem tudták ellátni a gyermek napközbeni felügyeletét. Átmeneti gyermekotthonba helyezte el a gyermeket, ha a szülők megbetegedtek, s nem tudták ellátni őt. Ha a gyermek egészségét, erkölcsét veszélyeztette környezete, gyermekotthonba utalhatta, jelentést téve a gyermekvédelmi központnak. Erkölcsi veszélyeztetettség esetén a gyermekbiztossághoz kellett fordulnia.

A rendelet gyám - és gyermekvédelmi központok felállításáról is intézkedett. Létrehozta az iskolai gyermekvédelem intézményeit, melyek közé a gyermekotthonok (internátusok) és a pedagógiai laboratóriumok tartoztak. Élükön a Közoktatási Népbiztosság által kinevezett szakember állt. A pedagógiai ellenőrzést is ez a népbiztosság végezte. Egészségügyi szempontból a Népjóléti Népbiztosság felügyelte őket. A beteg gyermekeknek iskolai szanatóriumokat és gyógypedagógiai intézeteket hoztak létre, szintén e két népbiztosság hatáskörében. A pedagógiai laboratóriumok gyermeklélektani vizsgálatokat és kutatásokat végeztek a gyermekvédelmi központok mellett, s egyúttal pályaválasztási tanácsadóként is működniük kellett. A gyámok és az otthonok személyzetének kiképzésében a fenti népbiztosságok mellett az Igazságügyinak is szerepe volt.

A Munkaügyi és Népjóléti Népbiztosság 32.M.N.N.sz. rendelete szólt az iskolaorvosi hálózat felállításáról. Ezek szerint minden iskola mellé az oda járók testi és szellemi egészségének felügyeletére és gondozására iskolaorvost kellett alkalmazni. Ők ellenőrizték az iskola épületének és berendezésének egészségügyi viszonyait, azok célszerű használatát és karbantartását (szellőztetés, tisztántartás) is. Emellett természetesen a gyermekek rendszeres vizsgálata is feladatkörük volt. Az iskolát másodnaponként kellett látogatniuk. Az egészségügyi rendelkezések betartását és az általános egészségügyi helyzetet hetenként hatósági orvos ellenőrizte.

A Közoktatási Népbiztosság 36.K.N.sz. rendelete hozta létre az Országos Gyermeküdülési Hivatalt. Ezen túl a gyermekszociális ügyek kezelésére ügyosztályokat hoztak létre. Ezek a 6-14 évesek testi, erkölcsi és gazdasági jólétét felügyelték.

A nagy tervek végrehajtására szakemberek tömegére volt szükség a szociálpedagógia, a szociálegészségügy és a szociálgazdaság területén. Mindehhez szociális munkára képesítő tanfolyamok egész sorát indították, melyeket egyévesre terveztek, elméleti és gyakorlati képzéssel a következő területeken: népvédő, anya - és csecsemővédő, lakásfelügyelő, iskolagyám, pályaválasztási tanácsadó, gyermekbiztos és gyermekőr, munkaügyi tisztviselő, gazdasági vezető központi háztartások és egyéb szociális otthonok számára.

Új elvként jelentkezett, hogy nem kell jótékonyságot gyakorolni, tehát nincs szükség árvaházakra. Ez maga után vonta azt, hogy az árvákat elvegyítették a többi állami nevelésben részesülővel.