Gazdaság

A gazdasági élet bénultsága s az alacsony termelési szint körülményei között a háború végére bekövetkezett mintegy 60 %-os pénzromlás felgyorsult. Az e folyamat megál­lítására tett szanálási kísérletek 1921 közepére összeomlottak. Világossá vált, hogy az ország gazdasági talpra állítása és stabilizálása csak külföldi segítséggel történhet meg. A nemzetközi gazdasági tényezők segítségének természetesen belpolitikai ára is volt.

Közép - és felsőszinten nagy gondot okozott, hogy a trianoni Magyarország túlméretezett szellemi dolgozói réteget örökölt. Míg az I. világháborút megelőzően közel négyszázezer volt az állami alkalmazottak és köztisztviselők száma, addig ez 1921-re csak 200 ezerre fogyott. Ezt a létszámot még bővítette a kisegítő, ideiglenes irodai dolgozók tömege. Ilyen létszámú tisztviselőréteget azonban a gazdaságilag tönkrement, területi és lakossági veszteségeket szenvedett ország nem tudott eltartani. Ezen réteg növekedéséhez hozzájárult még a háború idején alkalmazott középosztálybeli nők megjelenése, valamint az a mintegy százezer menekült, melyek a környező utódállamokból érkeztek. Mivel a magyar középosztályhoz tartozó tisztviselőréteg az új rendszer alapvető támaszának számított, ezért helyzetük megoldása politikai szükségszerűség is volt. Ugyanakkor a Népszövetség a gazdasági segítséget - melyre az országnak égetően szüksége volt - az államapparátus  nagyfokú leépítéséhez kötötte.

Részben ehhez kapcsolódóan, részben ettől függetlenül erre a leépítésre több lépcsőben került sor. Elsőként 1919 augusztusától a két forradalom időszakában "nem megfelelően viselkedőket" bocsátották el. Ennek és az emigráció ellenére sem sikerült érdemlegesen mérsékelni a tisztviselők számát. Az elbocsátott és az elhelyezkedni nem tudók számára tömeges átképző tanfolyamokat indítottak be, főleg gazdasági, pénzügyi i­rányultsággal.

Az elhelyezkedés lehetetlenségét jelzi, hogy még 1921-ben is 15 - 16 ezer menekült la­kott vagonokban. Egyben - egyben 4 - 5 család is nyomorgott. Az Országos Menekültügyi Hivatal" szerint 1918-24 között Erdélyből 197 035, a Felvidékről 106 841, a Délvidékről 44 903, Nyugat Magyarországról 1 221 közalkalmazott menekült el. A 350 ezer főből 104 804 volt a keresők és 245 196 az eltartottak száma.

Ugyan az Országos Mene­kültügyi Hivatal megpróbálta a menekült hivatalnokokat a kereskedelmi foglalkozások i­rányába orientálni, de többségük továbbra is valamilyen állami hivatalhoz való jutásban reménykedett. Viszont gyermekeik számára megfelelőnek találták a gazdasági, keres­kedelmi, és más értelmiségi pályákat is.

Ezt követően 1922-ben került sor az első B-listázásra, melyet egy évvel később egy újabb követett. Ezek célja az állami alkalmazottak 20 %-os csökkentésével az állami költség­vetés 40 milliárd koronás deficitjének a lefaragása volt. Míg ez 26 ezer közalkalmazottat, addig az 1924-25-ös újabb ezreket érintett. Utóbbit a Népszövetség az anyagi szanálás feltételeként kötötte ki. Ugyan a kiválasztásnál társadalmi szempontokat is érvénye­sítettek (zsidók, nők, politikailag megbízhatatlanok stb.), mégis érzékenyen érintette a középrétegeket. Mivel elsősorban az alacsonyabb fizetési kategóriákban levőket sújtotta, ezért nőtt a magasabb jövedelműek aránya, s 70 %-kal a nyugdíjasoké. A háború előtti­nek így is csak a háromnegyedére sikerült csökkenteni a köztisztviselők számát.

A középrétegek problémájának egy másik megoldási kísérlete az 1920:XXV. tc., a "numerus clausus" volt a Teleki Pál (1879-1941) vezette kormány időszakában, mely elsősorban az egyetemi hallgatók számának korláto­zását szolgálta. Nagyobb háborúk utáni jelenségként hazánkban is nőtt 1918-tól kezdve az egyetemi és főiskolai hallgatók száma. A századelőn a hagyományos magyar közép­osztály gyermekeit elsősorban jogászi pályára adta. Az állami intézmények fejlődése kö­vetkeztében ez biztos állást és megélhetést jelentett. Ugyanakkor közülük viszonylag ke­vesen lettek mérnökök és orvosok. 1900 és 1914 között ezeken a területeken megnőtt az izraelita vallásúak aránya. Míg 1918 után az állami tisztviselőréteg, az állam összeom­lásával nagyrészt ellehetetlenült mind anyagilag, mind egzisztenciálisan, addig a magán­szféra -  benne a zsidó középrétegekkel - nem került ilyen helyzetbe. Ez lett aztán a ki­bontakozó antiszemitizmus egyik alapja.

Az iparfejlődés gátjai, a földterületek viszonylagos csekélysége, a kereskedelmi - pénz­ügyi pályák telítettsége eleve irreálissá tették azokat a kormányzati felhívásokat, hogy a középosztály adja gyermekeit gyakorlati pályákra. Ilyen körülmények között e rétegek az állam adminisztratív beavatkozását igényelték társadalmi érdekeik érvényesítéséhez.

A fenti törvényt a Teleki - kormány alatt 1920 szeptemberében fogadták el. Ennek alapján a zsidó hallgatók arányát 6 %-ra - a zsidó lakosság országos arányára - kellett volna csökkenteni. Emellett az orvosi karon a női hallgatók számát is visszaszorították 1926-ig. Míg az orvosi, a katolikus hittudományi és a jogi kar támogatta, addig a böl­csészkar, a műegyetem közgazdasági és gépészmérnöki osztálya, valamint az akkor Bu­dapesten tartózkodó kolozsvári egyetem tanácsa ellenezte a törvényt. A kormányzat a nyugat szimpátiájának és kölcsöneinek megszerzése végett 1928-ban mérsékelte a tör­vény rendelkezéseit. Azonban ezt követően is keretszámok szabályozták az egyes ka­rokra felvehetők számát, de ezeket rugalmasan kezelték.

A törvény hatásaként a zsidó hallgatók aránya, mely 1913-ban 20 %, a háborút követően már 34 % volt, az 1925 - 29 közötti időszakban 9,6 %-ra csökkent. Ez azonban nem segítette elő érdemlegesen a kiinduló probléma megoldását. A kormányzat célja ugyanis elsődlegesen az összlétszám korlátozása volt. Annyit mégis sikerült elérni, hogy a hall­gatók nagy része a középosztály és a kispolgárság soraiból került ki, s összlétszámuk a háborút megelőző szint közelében maradt. Ez utóbbi azt jelentette, hogy míg a dualista Magyarországon 1910 - 1915 között átlagban 11 893 fő, a trianoni Magyarországon 1925 - 1930 között átlagban 12 770 fő járt egyetemre, illetve főiskolá­ra.

A középrétegek gyakorlati pályák irányába való orientálásával - már a gazda­sági konszolidáció közelében, s azt követően - a klebelsbergi kultuszkormányzat pró­bálkozott meg közép - és felsőoktatási reformjaival, melyek ezeken a szinteken nagyrészt biztosították pozíciójukat. 

Az I. világháborút követően, más közép - kelet - európai államokhoz hason­lóan, Magyarország fő gazdaságpolitikai törekvése is a régi gazdasági szálak szétszakítá­sa volt. Ezzel próbálták a nemzetgazdaság önállóságát megteremteni. Ez világszerte pro­tekcionista elzárkózást okozott. Ennek megvalósításakor behozatali és kiviteli tilal­makat alkalmaztak, melyekkel együtt járt az új, önálló vámtarifák kidolgozása. Ennek során a nagytőke viszonylag könnyen keresztül tudta vinni évtizedes, ipari védő­vámos politikai elveit. Ugyanakkor az agráriusok kénytelenek voltak megelégedni azzal, hogy majd az ipari protekcionizmus fog piacot teremteni termékeiknek. A vámok mint­egy 30 %-os szintje elsődlegesen a szomszéd országokat sújtotta, s ez térségünk államai­nak egymás közötti kereskedelmének gyors csökkenését okozta.

1921-től tudatos pénzügyi politika révén szédületesen nőtt az infláció. Míg Magyarországon 1921 nyarán még csak 17,3 millió , addig 1924 tavaszán már 2,5 ezer milliárd (!) korona  volt forgalomban.  A kibocsátás mind nagyobb hányada a magángaz­daságoknak nyújtott hitelek fedezetét szolgálta. Mivel a kölcsönök reálértékét nem hatá­rozták meg, ezért csak az eredeti értékének töredékére zsugorodott összeget kellett visszafizetni. Ezek a hitelek tették ki az ipar fejlesztésére szántak közel felét 1919 - 1924 között. A fejlesztést segítette elő, hogy az árak nyolcezerszeres (!) emelkedése mel­lett a bérek csak 3, 5 ezerszeresére (!) nőttek ebben az időszakban. Utóbbiak így is csak a háború előttinek kevesebb, mint felét érték el. Mindez jelentős társadalmi feszültségekhez vezetve elodázhatatlanná tette a pénzügyi stabilizációt. Ehhez természetesen a termelés szintjének lényeges emelésére is szükség volt.

 A 20-as évek közepére a termelés a legfőbb területeken már kimozdult a mélypontról. Ezt jelezte, hogy az ipari termelés 1924-re a háború előttinek 70 %-ára e­melkedett. A fejlődést nehezítette, hogy egyszerre kellett biztosítani az államháztartás e­gyensúlyát, a jóvátételi kötelezettség teljesítését és a korábbi tartozások visszafizetését.

Mivel az önerős szanálási kísérlet kudarcba fulladt, a megoldást csakis egy nagyarányú külföldi kölcsön jelenthetett. Ennek során a nagyhatalmak hosszas diplomáciai és gazda­sági tárgyalások után 1924-ben 250 millió aranykorona stabilizációs kölcsönt szavaztak meg a kért 40 - 50 milliónyi rövid - és 550 - 650 milliónyi hosszú lejáratú kölcsön helyett. A stabilizációs tervet az 1924: IV.tc. iktatta törvénybe, s az V. tc. létrehozta a Magyar Nemzeti Bankot (!), részben az infláció megszüntetésére.

A népszövetségi kölcsönt követően az ország több hosszú lejáratú hitelt is kapott. Így Ma­gyarország külföldi tartozása 1931-re 4,3 milliárd pengőre emelkedett. Ebből a 20-as é­vekben évente átlag 260 millió pengőnyit fektettek be a mezőgazdaságba, iparba és a közlekedésbe a felvett 400 millióból.

1926 - 1929 között mindezek következtében érzékelhető gazdasági fellendülés indult meg az országban,  1927-re a termelés elérte a háború előtti szintjét, s 1929-ben már túl is szárnyalta azt.     

 Az európai iparfejlődés és konjunktúra a mezőgazdasági termények külső piacának bő­vülését és az árak emelkedését hozta. A háború előtti szint eléréséhez a belső piac széle­sedése is hozzájárult. Ugyanakkor a technikai szint emelkedése a terméseredményeket és termésátlagokat növelte. Ezek révén fejlődési üteme más ágazatokéhoz volt hasonló, így a nemzeti jövedelemből való részesedése az 1913-ashoz hasonlóan 50 %-os lett. A nem­zetgazdaság modernizációja azonban jelentősebb tőkét követelt volna. Az ország azon­ban sem ezzel, sem széles, integrált piacokkal nem rendelkezett. Így fejlődése csak szűk korlátok között volt lehetséges.

Társadalom

Trianont követően a gazdasági struktúra kényszerű átalakítása természetesen tár­sadalmi változásokat is okozott. Ennek során a mezőgazdaságból élők aránya az 1910-es 64,5 %-ról 1920-ra 55,7 %-ra, a húszas évek végére 51,8 %-ra csökkent. Ezzel szemben az iparból, kereskedelemből élők aránya ugyanebben az időszakban előbb 23,6%-ról 31,1 %-ra, majd 32,3 %-ra nőtt. Így gazdasági fejlettsége és foglalkozásszerkezete alap­ján a közepesen fejlett országok sorába tartozott, Spanyolországhoz, Portugáliához, O­laszországhoz és Lengyelországhoz hasonlóan.

A társadalom belső strukturális, alá - fölé - és mellérendeltségi viszonyai a háborút követően is jóformán változatlanok maradtak, viszont számarányaikat tekintve módosulá­sok következtek be. Lényeges változást jelentett, hogy az ezer holdon felüli birtokkal ren­delkező nagybirtokosok száma - főleg Trianon következtében - egyharmadára csökkent.  A századforduló nyolcszáz arisztokrata családja helyett 1930-ban már csak közel 350-et mutattak ki a statisztikák. Korábbi életvitelüket nem tudták fenntartani, s gazdasági befolyásuk csökkenése a politikai vezető pozíziókból való kikerülésükkel járt együtt. A Habsburg-hű aulikus arisztokrácia teljes elszigetelődése mellett a konszolidáci­ó folyamatában a "magyarabb" főnemesek jutottak politikai szerephez. Ezek sorából került ki a két erdélyi gróf, Teleki Pál és Bethlen István is. A nagybirtokosság dualizmuskori privilegizált helyzete a húszas években visszavonhatat­lanul eltűnt ugyan, de még 1930-ban is kezében tartotta az ország földterületének közel egyharmadát. Ennek révén, ha áttételesen is, de a politika meghatározó tényezője maradt.

A katolikus egyház, mint hatalmas birtokokkal rendelkező szervezet ugyan a háborút kö­vetően elvesztette birtokainak több mint a felét, s csökkent politikai képviselete is, mégis régi jogainak biztosítása mellett jelentős állami támogatásban részesült.

 A nagybirtokosokkal ellentétben a nagypolgárság súlya és befolyása folya­matos növekedést mutatott. Ez a gyáripar megerősödésével és a bankok külföldi tőkéktől való függetlenedésével volt összefüggésben. Ugyan közvetlen politikai irányító szerepet nem kapott, de befolyása a nagybirtokosság egyenrangú partnerévé tette. Ezt még a ke­resztény - nemzeti ideológia antiszemitizmusa sem érintette. A néhány száz famíliából álló nagypolgárság vezető rétegét mintegy ötven monopoltőkés család jelentette.

A régi középosztály lényeges átalakuláson ment keresztül, s 1930-ban mind a kereső, mind az összlakosság közel 9 %-át tette ki 360 ezer, illetve családtagokkal együtt 780 ezer fős létszámával.

Maga a középosztály heterogén, egymástól elég távol álló csoportokat és rétegeket fog­lalt magában. Egyik csoportjuk az ún. történelmi középosztály egyes rétegei - részben az úri középbirtokosok nagy része, s az államapparátus vezető tisztviselői - a 20-as évek­ben beépültek a hatalmi elitbe. A hadsereg, csendőrség és a közigazgatás kulcspozícióit sikerült kezükben tartani. Maga Horthy kormányzó is ebből a körből érkezett. Hatalmi pozíciójuknak megfelelően a háború előtti jövedelmüknél magasabb reálkeresetet értek el.

A középosztály másik csoportja, a városi középpolgárság - ahová a jómódú kereskedő­ket, a középüzemek és házak tulajdonosait sorolhatjuk - a háború előtti gondtalan jó­módban élhetett. Helyzetükben sem társadalmilag, sem politikailag nem történt sem emel­kedés, sem süllyedés.

Velük szemben a középosztály túlnyomó részét kitevő beosztott tisztviselők, magánal­kalmazottak és az értelmiségiek többségének a háború előttihez képest csökkent az élet­ní­­vója. Különösen nehéz körülmények között élt családtagjaival az a 300 ezernyi menekült értelmiségi, kiknek nagy része egészen a 20-as évek közepéig vagon - és barakklakások­ban tengődött. E réteget fenyegette leginkább a kispolgári szintre történő lecsúszás ve­szélye.

Ugyanakkor a középosztályon belül a húszas évek második felében egy új szakértel­miségi réteg kezdett kialakulni, melyben a polgári értékek és magatartásjegyek felváltot­ták a korábbi dzsentroid jegyeket. Mellettük a középosztály alsó rétege volt az, amely a 30-as években a hagyományos felfelé orientálódás helyett a nép felé fordult.

A nem mezőgazdasági kispolgárságot is az erős rétegzettség jellemezte. Számuk mintegy 1,3 millió volt, s 1930-ban a keresők 12 - 13 %-át, az összlakosság 15 %-át tet­ték ki. Nagy részük önálló kisiparosként, illetve kiskereskedőként dolgozott, s csak alig egyötödük tartozott az ún. altiszti kategóriába ( vasúti kalauzok, postások, házmesterek, rendőrök, csendőrök stb.) Többségük helyzete viszonylagos létbiztonságot nyújtott, s míg alsó csoportjait a lesüllyedés állandó veszélye fenyegette, addig felső rétegét a fele­melkedés lehetősége biztatta. Köztes helyzetük miatt a forradalmakat követően politikai aktivizálódásukra került sor, mely ugyan rövid ideig tartott, de radikalizmusra való hajla­muk megmaradt a későbbiekben is.

A parasztság viselkedése, gondolkodása és életmódja körében egyfajta modernizálódás indult meg a húszas években. Ehhez járult hozzá, hogy a közép - és gaz­dagparasztság mind anyagi, mind társadalmi, mind politikai tekintetben emelkedést mu­tatott. A politikai életbe való berobbanásuk ugyan nem bizonyult tartósnak - hiszen a kor­mányzati politikára gyakorolt hatásuk 1922-őt követően rohamosan csökkent -, viszont a helyi képviselőtestületekben befolyásukat meg tudták őrizni. Ennek révén a falusi intelli­gencia partnerévé váltak, s felső rétegük már gimnáziumba és gazdasági akadémiára tudta fiait küldeni.

A kis -, közép - és gazdagparaszti családokban 1930-ban 1,35 millióan éltek, az összlakosság közel egyhatodát kitéve. Ez az agrárnépesség egyharmadát jelentette. Míg az 5 -20 holdasok száma a földreform eredményeként az 1920-as 255 ezerről 290 e­zerre emelkedett, addig a 20 - 100 holdasoké 67 - 68 ezer körül stagnált. Közülük külö­nösen a 15 holdon aluliak voltak nehéz helyzetben, mivel a holdankénti 120 - 130 pengős évi jövedelem csak kedvező időjárási és gazdasági körülmények között nyújtott biztonsá­gos megélhetést. Emellett a birtokosztódás állandó veszélye is fenyegette őket, mely kivé­désére az "egyke" szolgált. Ennek terjedését jelzi, hogy a századforduló ezer lakosra jutó 39,3 élveszületésével szemben a harmincas évek elején ez már csak 21,2 volt.

Az agrárnépesség fennmaradó kétharmadát nevezték a harmincas évek faluku­tatói "hárommillió koldus"-nak. Ennek a hárommilliónyi szegényparasztnak legnépesebb rétegét az 5 hold alatti törpebirtokosok, a kisbérlők és a mezőgazdasági munkások alkot­ták. Számuk a 20-as évek elejének földreformja következtében közel százezerrel gyara­podva, családtagokkal együtt elérte a másfél millió főt. Földjükből ugyan nem tudtak meg­élni, de a legszükségesebb élelmiszereket megtermelték. A földreform során kialakított 260 ezer telken felépült házak zöme e réteghez tartozók tulajdonába került.

Minden vonatkozásban alattuk álltak az uradalmi cselédek. A 216 ezer cse­lédcsalád a szegényparasztság egyötödét tette ki. Igaz ugyan, hogy a Bethlen - kormány 1923-ban megpróbálkozott lakáshelyzetük törvényi javításával, de ennek - hasonlóan gyermekeik iskolába járásának biztosítására vonatkozó intézkedésekhez - alig volt foga­natja. A cselédség mintegy háromnegyedét kitevő egészbéresek javadalma a 20-as évek második felében 900 - 1300 pengő között alakult évente. A századfordulós jövedelmek­hez képest nőtt a gabonában fizetett cselédbér, a "kommenció" és az illetményföld nagysá­ga.

A szegényparasztság harmadik rétege a családtagokkal együtt 1930-ban egy­milliónyi föld nélküli napszámos volt, mely szám úgy alakult ki, hogy közülük mintegy kétszázezren kaptak földet a húszas években. Ők voltak azok, akiknek a helyzetében nem következett be javulás. A háború előttihez hasonlóan a 20-as években is meghaladta a munkaerő kínálata a keresletet. Viszont a dualizmus korában a nagy közmunkák, a vasút- és útépítések, a folyószabályozások és a kivándorlás, mint feszültséglevezető lehetőségek rendelkezésre álltak. Ezek hiányában körükben a munkanélküliség már a gazdasági vi­lágválság előtt is jelentős volt. Munkát kapó részük évi 5 - 600 pengőt tudott ke­resni, így a napszámosok családja, éhezés nélkül, csak a feleség és a serdülő gyer­me­ke­ik munkájával együtt tudott megélni. A szegényparasztság soraiban a férfiak töredéke már rendelkezett választójoggal, ami a háború előtt elképzelhetetlen volt. Politikai befolyásuk azonban még helyi szinten sem a­lakult ki.

Helyzetük javítására, már a dualista korszaktól tett kísérleteket a magyar kormányzat. A községi lakásépítkezés már a századelőn nagy, látványos szociális programként jelent meg. Így pl. a Mária Valéria telep építése Budapesten. Az amúgy is szűkös lakásviszonyokat tovább súlyosbította -különösen a fővárosban és most már a középrétegek körében is - az elszakított területekről az anyaországba özönlő áttelepülők problémája.

1920. okt. 3-dikán hirdették ki a sürgős esetekben házhelyek kijelöléséről rendelkező 1920:XXIX. tc.-ket, amely felhatalmazta a földművelésügyi miniszter, hogy a földreformtörvény meghozatala előtt, a "halasztást nem tűrő sürgős esetekben" a földbirtokrendező bizottságok javaslata alapján házhelyeket jelöltessen ki. A törvény végrehajtásáról a 8.420/1920.M.E.sz.rendelet intézkedett.

Az 1921. aug. 3-dikán kihirdetett, az állami kislakások építéséről szóló 1921:XXXVI. tc. a kereskedelemügyi minisztert felhatalmazta, hogy kislakások építésére 300 millió korona hitelt vegyen igénybe. Az 1921.december 31-dikén kihirdetett 1921:LI.tc. pedig már lehetővé tette, hogy ebből a hitelből a városi, községi kislakás-építkezéseket is támogassák. Az 1921.október 14-diki 533/1921.N.M.M.sz.rendelet a lakásügy rendezésére kiadott 1921. évi rendeleteket foglalta egységes szerkezetbe. A rendelet az üres és megüresedett helyiségek bejelentését írta elő, s megjelölte az igénybe vehető épületek körét is. Az állam az 1920-as évek közepétől több építési akciót indított a kiskeresetűek lakásgondjainak enyhítésére. Az 1925:XVIII.tc., az 1926:XI.tc. és az 1929:XXIX.tc. a házadómentességet, illetve az adókedvezmény kérdését rendezte. A főváros közgyűlése 1924. november 4-dikén fogadta el a városi kislakások építésére vonatkozó programot. 1927-ben pedig megindult a falusi kislakásépítő akció.

A falusi kislakás-építkezések 1927-ben indultak. A 4%-os kamatozású építési hitelt nyújtó FAKSZ - Falusi Kislakásépítő Szövetkezet -1939 végéig 42 606 főnek nyújtott közel 60 millió pengő anyaghitelt önálló otthon létesítésére. Az 1927. március 14-15-dikén kelt földművelésügyi és belügyminiszteri rendeletek - 26.000/1927.F.M.sz.körrrendelet és az 52.170/1927.B.M.sz.rendelet - a falusi kislakásépítő akció támogatásáról rendelkeztek. Eszerint a házhelyhez juttatott, de önerőből építkezni nem tudó arra érdemes egyéneket a FAKSZ-on keresztül mérsékelt kamatozású anyaghitellel támogatták.

1940-ben hozták létre az "Országos Nép-és Családvédelmi Alap"-ot (ONCSA), amely 200-öles telkeken 10 ezer pengővel terhelten, 25-30 évre szóló, évi 2-3% kamat mellett családi házakat juttatott, főleg sokgyermekes családoknak.

A földbirtok helyesebb megoszlását az 1920:XXXVI.tc. szabályozta. A 411 ezer földhöz jutottból 301 ezer volt szegényparaszt. Ők 1-2 kat.hold földet kaptak a szétosztott 948 ezerből. A földreformtörvény hiányosságainak kiküszöbölésére és végrehajtásának meggyorsítására számos törvény született (1924:VII.; 1925:XV.; 1928:XLI.; 1931:VIII.; 1931:XXXV.; 1932:V.; 1933:XVIII.; 1940:IV.tc-ek.). Az 1924:VII.tc. 22.§-a a telepítés útján való földhözjuttatás lehetőségét is érinti. Ezt követően az 1936:XXVII.tc. az ún. telepítési törvény foglalkozott a kérdéssel. Ez 25 év alatt az állami elővásárlás útján szerzett földekből, a vagyonváltság-földekből, illetve a kötelezően átengedett földekből 400 ezer holdat irányzott elő telepítési célokra. A telepítés révén földhözjuttatottaknak a vételár 30%-át előre ki kellett fizetniük.

Az 1920-ban megindított, s két évtizedig elhúzódó földreformot illetően a korszak törvény általi utolsó intézkedésére 1940 tavaszán került sor. Az 1940:IV.tc. a telepítési törvény eredményeit kívánta továbbfejleszteni a kishaszonbérletek alakításának és kisbirtokok szervezésének előmozdításával. Ez 10 éves program keretében kb. 1,5 millió hold föld kishaszonbérletként, illetve házhelyként való juttatását tervezte.

Az 1890-es évek második felében a "Magyar Gazdaszövetség" ellenőrzése alatt álló több száz hitelszövetkezet és fiók mellett fogyasztási és értékesítő szövetkezetek is alakultak, melyek 1898-ban létrehozták a "Keresztény Szövetkezetek Országos Központja"-t, a Hangyát.

Földbérlő szövetkezetek, azaz hitelszövetkezetei földbérletek szervezését az "Országos Központi Hitelszövetkezet már a dualizmus korában szorgalmazta a hálózatba tartozó hitelszövetkezeteknél. A földbérlő szövetkezetek szervezése terén azonban az I. világháború után is csak szerény eredmények születtek.

1920-tól nagy erővel kezdődött meg a szövetkezeti és takarékpénztári hálózat kiépítése a mezőgazdasági vidékeken. Amellett, hogy ez a mezőgazdasági népesség pénzgazdálkodásban, hiteléletében rendkívüli előrelépést hozott, kimondottan a banktőke agrárhiteléletbe való behatolásának megakadályozását célozta.

Az 1928:XX.tc. a mezőgazdasági kisebb kölcsönök, a földhiteligények olcsóbb kielégítése érdekében a hitelszervezetnek - Magyar Földhitelintézet-1871, Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete-1879, Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetsége-1911- adott adó- és illetékkedvezményt.

A mezőgazdasági hitelügy kérdésébe való hatásosabb beavatkozást az Országos Földhitelintézetről szóló 1936:XIV.tc. jelentette, mely a mezőgazdasági birtokosok hitelszükségleteinek kielégítésére és más birtokpolitikai műveletek pénzügyi lebonyolítására az erőforrások koncentrálása érdekében kimondta, hogy a Magyar Földhitelintézet cég alatt alakuló szövetkezetté egyesülhet.

Az Országos Központi Hitelszövetkezetet, az 1898:XXIII.tc. hozta létre, a parasztság hitelellátására.

A városi proletariátus 1930-ban már az összlakosság egynegyedét, a keresők 29 %-át tette ki. Míg egyötödük városi cseléd, illetve az ipari és mezőgazdasági munka kö­zött ingázó napszámos volt, 23 %-uk kereskedelmi, banki, közlekedési, közszolgálati munkásként dolgozott. A fennmaradó 57 %, azaz 660 ezer kereső - a 34 ezer bányászt leszámítva - ipari munkás volt. Utóbbiak összetétele az iparszerkezetnek megfelelően módosult. A vas- és gépipar hanyatlása, illetve a textilipar felfutása következtében a se­géd - és betanított munkások arányának növekedése mellett a szakmunkásoké csökkent. Ezzel járt együtt a női dolgozók létszámának 8 %-os emelkedése. A szakképzetlen mun­kások arányszámának növekedése kapcsolatban volt azzal a ténnyel is, hogy a 20-as é­vekben az ipari munkásság utánpótlásának fő forrása a parasztság alsó rétege lett, szem­ben a háború előttivel, amikor ez maga a munkásság volt

Részben emiatt, részben 1918-1919-es szerepük és ennek politikai következményei miatt a 20-as évek eleji 30 - 35%-ról, a húszas évek végére 10 %-ra fogyott soraikban a szak­szervezeti tagság aránya.

Szociális helyzetüket tekintve a húszas évek második felére lényegesen csökkent soraik­ban a munkanélküliség. Munkanélküli - segélyt továbbra sem kaptak, viszont a századfor­dulós 11 - 12 órás munkanap a húszas években 9 - 10 órára, 1935-öt követően pedig 8 órára csökkent. A társadalombiztosítás reformja, a munkásság nyugdíjjogosultságának hú­szas évekbeli bevezetése a harmincas években már éreztette jótékony hatását.

Az ipari munkásság bérei a 20-as évek második felében az 1913-as 80 - 90 %-a körül mozogtak, s átlag évi 1200 pengőt tettek ki. Míg azonban a régi ipari szakmunkások (fém -, gép- és nyomdaipar) a háború előtti életszínvonal feletti szinten élve évi 1400 - 2300 pengővel a kispolgári léthez közeledtek, addig a főleg nőket és segéd- illetve betanított munkásokat alkalmazó iparágakban (építő -, textil - faipar) évi 1000 pengő alatti fizetések voltak a jellemzőek. A parasztsággal szemben a munkásság jelentős része már ekkor rendelkezett választójoggal.

Az 1918:XVII.tc., melyet a király szentesített szeptember 11-én meghatározott vagyoni és műveltségi feltételek mellett megadta a választójogot a 24 éven felüli írni-olvasni tudó, egy éve helyben lakó férfiaknak. Sem ezen törvény alapján sem az 1913:XIV.tc., sem az 1918.I. Néptörvény alapján nem választottak Magyarországon. Így az 1874:XXXIII.tc. alapján törvénybe iktatott választójog maradt érvényben 1919-ig. Majd csak az 5.985/1919.M.E.sz.rendelet szabályozta a választójogot 1919. november 5-én, megadva a választás lehetőségét a 24. életévüket betöltött 6 éve magyar állampolgár, fél éve helyben lakó férfiaknak és nőknek. Utóbbiak esetében az írni-olvasni tudást is előírták. A rendelet titkossá és kötelezővé tette a választást.

A hatósági munkaközvetítést már a századelőn több foglalkozási ágban bevezették. Az 1916:XVI.tc. az ipari, bányászati és kereskedelmi, a 77 000/1926.F.M.sz.rendelet pedig - az "Országos Gazdasági Munkaközvetítő Iroda", illetve vármegyei, községi hatósági gazdasági munkaközvetítő szervek létrehozásával - a mezőgazdasági munkások, dohány-, szőlő-,erdő-, mező-, és földmunkások hatósági munkaközvetítéséről intézkedett.

Nem utolsósorban a forradalmak szociális programjai és intézkedései hatására 1919 után minden politikai párt, csoport felvette célkitűzései közé a szociális kérdések rendezését. A 20-as évek kormányzata kénytelen volt elfogadni a szociáldemokrata és liberális ellenzéket a parlamenti politikában partnerként, a földreformot végrehajtani és szociális kérdésekkel a törvényhozás szintjén foglalkozni. A keresztényszocialista irányultságú pártok nagytőkeellenesek voltak, s követelésük homlokterébe tartozott a teljes foglalkoztatottság.

A Friedrich kormány (Friedrich István- 1883- 1951), 1919. augusztus 13-án szüntette meg a munkanélküli segélyt (3.961/1919.M.E.sz.r.).

A trianoni békediktátumról szóló 1921:XXXIII.tc. XIII. része foglalkozik a "Nemzetközi Munkaügyi Hivatal" kérdésével, amely a tagok képviselőinek "Egyetemes Értekezlete" mellett a Népszövetség állandó szervezetének másik alkotórésze volt. E szervezet nemzetközi munkaügyi javaslatokat és egyezményeket dolgozott ki, s ez utóbbiakat ratifikálás végett a tagországok elé terjesztette.

Az 1898:II.tc. szabályozta a mezőgazdasági munkások és a munkaadók közötti jogviszonyt, bevezette a munkásigazolványt, szabályozta a szerződéskötést.

Az 1907:XLV.tc. a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszonyt szabályozta, tovább korlátozva a cseléd személyes jogait. A törvény lehetővé tette, hogy pl. azt a cselédet, aki kötelessége ellen vét, a gazda, mint háza népének tagját megdorgálja, súlyos esetben felmondás nélkül elbocsássa, illetve a sztrájkoló, vagy sztrájkot szervező cselédet elzárással és pénzbüntetéssel sújtsa.

A mezőgazdasági munkások munkaerejének jogosulatlan kihasználásáról szóló 1923:XXV.tc. 3.§-a arról rendelkezett, hogy a napszámosok munkabérminimumának megállapítására járásonként munkabér-megállapító bizottságokat kell szervezni. A megállapított munkabérminimumnál kevesebbet fizető munkaadó pedig 12 000 koronáig terjedő pénzbüntetéssel sújtható a törvény 11.§-a szerint. A törvény az 1923-1924. évre vonatkozott ugyan, de hatályát rendeletekkel a későbbi évekre is kiterjesztették. Az újabb rendezésre az 1940:XV.tc.-ben került sor, mely a gazdatiszt kivételével a gazdasági munkavállalók egészére kiterjesztették a bérminimum megállapítását.

Az 1929-33. évi világgazdasági válság következtében a munkanélküli ipari munkásság száma Magyarországon az 1928. évi 33 800-ról 241 000-re emelkedett.

1931. november13-dikán a szakszervezetek vezetői és a kormány megegyeztek abban, hogy a kormány által folyósított munkanélküli segélyt a szakszervezeti tagok a szakszervezeteken keresztül kapják meg. December 8.-dikán azonban a kormány bejelentette, hogy ezt beszünteti. 1932. január 15-én újabb tárgyalások voltak, ahol a szakszervezeti küldöttség a munkanélküliek minimális segélyezését kérte.

Károlyi Gyula (1871-1947) miniszterelnök 1932. január 15.-én ígéretet tett a nála járt szakszervezeti küldöttségnek, hogy a munkanélkülieket a téli hónapokban nem lakoltatják ki, s a lakbéreket mérséklik.

Az iparban és a kereskedelemben foglalkoztatott tanoncok és gyermekkorúak munkaidejéről először az 1884:XVII.tc., az Ipartörvény intézkedett (64., 115., és 117.§-ai).

Az éjjeli munkát az 1884:XVII.tc. korlátozó rendelkezéseit követően a nők esetében az 1911:XIX. tc. tiltotta meg. Ezt követően az 1923:XVI.tc. tiltotta meg az éjjeli munkát minden olyan iparágban, ahol azt az üzem természete, vagy általános jelentőségű gazdasági érdek, közérdek  nem tette szükségessé.

Az iparban és némely más vállalatnál foglalkoztatott gyermekek, fiatalkorúak és nők védelméről az 1928:V.tc. gondoskodott.

A vasárnapi munkaszünetről először az 1891:XIII.tc.rendelkezett, melyet

számos kereskedelemügyi miniszteri rendelet követett  (10.547/1918.K.M.sz.r,94.537/1921.K.M.sz.r.).

Az évenkénti fizetett szabadság nemzetközi szabályozásának kérdése már 1919-ben, a washingtoni Nemzetközi Egyetemes Munkaügyi Értekezlet I. ülésén felmerült. A "Nemzetközi Munkaügyi Szervezet" (International Labour Organisation - ILO) 1919 októberében alakult meg a Népszövetség autonóm részeként 1919. október 29 - november 29. között tartott első ülésén hat egyezményt és hat ajánlást fogadott el, többek között a 8 órás munkanapra, a 48 órás munkahétre, a munkanélküliség elleni védelemre stb. vonatkozóan. A Szervezet megalakulásakor 45 állam volt a tagja, Magyarország 1922. szeptember 18-dikától. A szervezet alkotmánya a versailles-i békeszerződés XIII. fejezetét alkotta. A szervezet adminisztratív központja a "Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (Bureau International du Travail - BIT) volt

Számos javaslat és kísérlet után e szervezet 1936. júniusi XX. ülésén született egyezmény a fizetett szabadság kötelezővé tételéről. Magyarországon a fizetett szabadság kérdését a munkaviszony egyes kérdéseit szabályozó 1937:XXI.tc. 3. fejezete rendezte. Ez egy évi folyamatos, ugyanannál a munkaadónál eltöltött munka év után a munkásoknak és iparossegédeknek szolgálati évtől függően 6-12, a művezetőknek, kereskedősegédeknek 6-18, a tisztviselőknek 6-24 munkanapig terjedő fizetett szabadságot engedélyezett. A szabadságot lehetőleg április 1. - október 30. között, és osztatlanul kellett kiadni.

A munkaviszony egységes rendezése - munkaidő, munkabér, fizetett szabadság - az 1930-as évek állandó szociális követelése volt. Az erősödő állami beavatkozás révén a 30-as évek második felében az ipari munkásság követelésének egy része - rendeletek, törvények formájában - beépült a hivatalos szociálpolitikába.

Hosszas tárgyalások után 1935. június 26.-án fogadta el az országgyűlés 33-as bizottsága a 48 órás munkahétről és a minimális munkabérek megállapításáról szóló rendelettervezetet. A június végén kelt 6600/1935.M.E.sz. és több, főleg a kisipari szakmára vonatkozó kereskedelemügyi rendelet után e kérdéseket az 1937. július 31-dikén kihirdetett 1937:XXI.tc. szabályozta, bevezetve a 44-48 órás munkahetet, s lehetővé téve az indokolatlanul alacsony munkabérek újbóli hivatalos megállapítását. 1938-ban pl. az iparban, a kereskedelemben, a bányászatban és kohászatban, illetve az állami vas-, acél- és gépgyártásban dolgozók stb. minimális bérét állapította meg az iparügyi miniszter. Ennek végrehajtási utasítása 1938. január 30-dikán jelent meg 3000/1938.Ip. M.sz.rendelet néven.

A törvény napi 8, heti 48 órában határozta meg a munkaidőt. Lehetővé tette, hogy az indokolatlanul alacsony munkabéreket hivatalosan felülvizsgálják, és megállapítsák a bérminimumot. Rendezte a fizetett szabadság kérdését is, munkavállalóktól és munkaviszonytól függően 6-24 napban állapítva meg azt. Ugyanakkor 5-7%-kal csökkentették az állami alkalmazottak fizetését.

A fizetett szabadság először 1938-ban valósult meg, előnyeit elsősorban a legnagyobb üzemek munkásai élvezték. A kormányzat a szabadidő megszervezésére is kísérletet tett. Az 1938. augusztus 13-diki minisztertanácsi ülés az iparban, kereskedelemben és bányászatban foglalkoztatott munkavállalók szabad ideje helyes felhasználásának előmozdításáról szóló törvényjavaslatot tárgyalt.

A háború kitörésekor, 1939.szeptember 1-jével életbe léptetett kivételes intézkedésekkel felfüggesztették a törvény végrehajtását.

Politika

A gazdasági fellendülés és az életszínvonal fentiekben jelzett növekedése hozzájárult a kiegyensúlyozott kormányzás megteremtéséhez. Ennek eléréséig viszont ne­héz, zűrzavaros helyzetek megoldásán keresztül vezetett az út. A Tanácsköztársaság bukását követően a győztes hatalmak közvetlen beavatkozása ellenére is éles hatalmi har­cok folytak az országban. A nemzetgyűlési választásokat követően kezdett kialakulni a parlamenti kormányzás feltételrendszere, melyhez hozzájárult az államfő szerepének és személyének tisztázása is. A politikai konszolidációt akadályozó különítményesek és a szélsőjobboldal visszaszorítását a Teleki - kormányzat ugyan 1920 végére elérte, ám a munkássággal továbbra sem tudott megegyezni. A súlyosbodó gazdasági helyzet mellett az állandósuló belpolitikai harc a Kisgazdapárt és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Párt­ja (KNEP) között, valamint a Habsburg restaurációs kísérletek lehetetlenné tették a politi­kai konszolidáció megvalósítását.

Ebben a helyzetben, 1921 tavaszán a miniszterelnökké kinevezett gróf Bethlen István (1874-1946) par­lamenti beszédében a forradalom lezárásának programját hirdette meg. Ezzel sikerült a pártok nagy részének támogatását megszereznie, illetve - politikai egyezséget kötve ve­lük - legalább jóindulatú semlegességüket biztosítani. Míg a pártok saját politikai befo­lyásuk erősödését várták ettől, addig a valóságban a miniszterelnök politikai hatalmának növekedése következett be.

A háború előttinél jóval szilárdabb kormányzat létrejötte az ország stabilitásának záloga lett. Igaz ez egy zárt, merev politikai struktúrát jelentett, mely mind a társadalmi, mind a politikai erők szabad mozgását gátolta. Nem véletlenül nevezte a barokk tekintélyelvű vi­lágszemlélet után neobarokknak a kiépülő rendszert Németh László (1901-1975) és Szekfű Gyula (1883-1955) is.

A belpolitikai stabilitás megteremtése mellett a kormányzat aktív külpolitikájának ered­ményeként a húszas évek második felében megszűnt az ország nyomasztó elszigeteltsége is. Mind a gazdasági, mind a politikai sikerek hozzájárultak ahhoz, hogy jelentős belpoli­ti­kai reformok és nagyszabású kultúrpolitikai fejlesztések kezdődjenek 1925-öt köve­tően.

Ezeket a bethleni konzervatív reformszellem hatotta át. A jogkiterjesztés és a központi hata­lom erősítése, az új és a régi politikai eszmék együttes jelenléte jellemezték az intézkedé­seket. Egyfajta liberalizmus, sajátságos fontolva haladó  politika volt ez.

A belpolitikai reformok sorát 1927-ben a társadalombiztosítás újjászervezése nyitotta meg.

Mindezek előzményéhez tartozott az 1900:XVI.tc. és az ezt kiegészítő 1902:XIV.tc. rendelkezése az "Országos Munkás- és Cselédpénztár” létrehozásáról. A mezőgazdasági munkások gyógykezelését átmenetileg az 1907:XLV.tc. 28.§-a szabályozta, a kötelező balesetbiztosításról pedig az 1900:XVI.tc., az 1902:XIV.tc., az 1912:VIII.tc. és az 1913:XX.tc. rendelkezett.

Az 1907:XIX.tc. és az azt kiegészítő 4.790/1917.M.E. sz. rendelet az ipari és kereskedelmi alkalmazottak beteg-és balesetbiztosításáról rendelkezett.

A Tanácsköztársaság idején a Forradalmi Kormányzótanács XI.sz. rendelete által bevezetett általános balesetbiztosítást, 1919. augusztus 1. után hatályon kívül helyezték.

Ezt követően 1919 és 1922 között több rendelet született a betegség-és balesetbiztosítási kötelezettségről (5.400/1919., 6.250/1919.M.E.sz. rendeletek), az önkéntes biztosításról (8.524/1921.M.E.sz.r.), a betegségi biztosítási segélyek felemeléséről és kiterjesztéséről (pl. szülés esetén-1.350/1922.M.E.sz.r.).

A mezőgazdasági munkások gyógykezelését átmenetileg az 1907:XLV.tc. 28.§-a szabályozta. Kötelező biztosításukról pedig több törvény rendelkezett (1900:XVI. tc., 1902: XIV. tc., 1912:VIII. tc., 1913:XX. tc.) E törvényeket 1918-ig elvétve alkalmazták, s 1919-et követően is állandó vitát váltottak ki a mezőgazdasági munkaadó és a munkavállalók között. A politikai konszolidáció folyamán az 1922:II.tc. szabályozta a gazdasági (külső) cselédek után fizetendő biztosítási díjakat, illetve e kifizetendő segélyeket

Míg a háború előtt a betegségi és baleseti biztosítás gyakorlatilag csak az i­pari, kereskedelmi és közlekedési dolgozókra terjedt ki - melyet 1919-ben a Friedrich - kormány a háztartási alkalmazottakra is kibővített -, 1927-et követően már a városi mun­kásság 80 - 90 %-a részesült ebben azáltal, hogy az iparban és a kereskedelemben dolgozók kötelező betegség-és baleset biztosításáról az 1927:XXI. tc. rendelkezett.

Ezzel együtt lényegesen nőttek a szociális kedvez­mények. Így a korábbi 20 hetes ingyenes gyógykezelés és táppénz időtartama 1 évre e­melkedett, s a táppénz összege a fizetés 50 %-áról 60 - 75 %-ára nőtt. Ezzel egy időben a biztosítási járulékok 2 - 4 %-ról 6 - 7 %-ra módosultak. Ez utóbbiakat fele - fele arányban a munkaadók és a munkavállalók fizették.

A reform a biztosítási rendszert is megváltoztatta. Az Országos Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztárt még az 1907:XIV.tc. hozta létre. A háború előtt a munkásbiztosítási pénztárakban a munkavállalók befolyása érvényesült, mivel a tisztviselőket az önkor­mányzat választotta, s fizette. Ugyanakkor javarészük a Szociáldemokrata Párt tagja volt. A pénztár és a kerületi munkásbiztosító pénztárak államosítását 1919. szeptember 30-án rendelték el (5.400/1919.M.E.sz.r.), de már november 28-án ismét helyreállították önkormányzatát, megszüntetve az államosítást (6.250/1919.M.E.sz.r.). Az Intézet működésében azonban a munkásbiztosításról szóló 1927:XXI.tc. változást hozott, mivel adminisztrációját államosították, a tisztviselők kinevezése, s a fegyelmi ügyek az állam hatáskörébe kerültek. 1927-et követően a testület elnökét az állam nevezte ki, s fizetésükről a Népjóléti és a Munkaügyi Minisztérium gondoskodott. Ez alapvetően megnövelte az állam befolyását.

A Pénztár 1928. jan.1-jétől az 1927:XXI.tc.-ben meghatározva "Országos Munkásbiztosító Intézet" néven, majd 1928. okt.1-jétől az 1928.XI.tc. alapján "Országos Társadalombiztosító Intézet - OTI - néven működött tovább. 1929. január 1-jétől az önkéntes öregségi biztosítást is ez a szervezet intézte.

Egy évvel később, 1928-ban valósult meg a munkásmozgalom régi követelé­se a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítás (1928:XL.tc.). Ez többé - kevésbé azokat a rétegeket érintette,- az iparban és a kereskedelemben dolgozók - akiket a betegségi és a baleseti biztosítás is. Más foglalkozásúak az önkéntes öregségi biztosítást vállalhatták.

Ezt követően a nyugdíjkorhatár a 65. életév lett. A mezőgazdasági munkásság számára hasonló törvény csak 1938-ban jelent meg. A társadalombiztosítás irányítására 1928-ban létrehozták az Országos Társadalombiztosítási Intézetet (OTI).

A mezőgazdasági munkások társadalombiztosításának továbbfejlesztésére az 1930-as évek második felében került sor. Számukra a kötelező öregségi biztosítást az 1938. április 30-dikán kihirdetett 1938:XII.tc. vezette be. Ezek szerint öregségi járadékra a 65.(illetve tűzharcosok 63.) életévüktől azok voltak jogosultak, akik legalább 15 éven át biztosítási járulékot fizettek. Özvegyeiknek, árváiknak járadékot az 1939:XVI.tc. vezette be.

A magánalkalmazottak biztosítását az 1927.évi biztosítási törvény az 1927:XXI.tc. 93.§-a értelmében a Budapesti Kereskedelmi Betegségi Biztosító Intézet látta el, a Ferenc József Kereskedelmi Kórház jogutódjaként. Az 1928:XL.tc. 101.§.(2.) értelmében 1929. január 1-jétől a biztosítóintézet neve MABI-ra változott.

Szintén 1928-hoz kapcsolódik az 1920:XXV. tc. módosítása is. Az ún. Numerus clausus - mely az egyetemi felvételnél faji szempontokat is érvényesített - teljesen ellentmondott a bethleni politika szellemének és formájának. Bethlen ugyanis sem faji, sem vallási üldözést nem tűrt, s a gazdaság talpraállításánál a zsidó nagytőkére támaszko­dott. Ennek megfelelően mind a balról, mind a jobbról jövő bírálatokat elutasítva a "nép­faj­hoz," illetve nemzetiséghez való tartozást - mint felvételi szempontot - törölték a tör­vény­ből. Mivel szociálpolitikai szükségszerűségnek tartották a felvehető hallgatók számának meg­határozását, csak a válogatási szempontokon változtattak. Így a nemzethűségen, az er­kölcsön és a tanulmányi eredményen túl a szülők foglalkozását tartották mérvadónak a felvételnél. Azonban ezt követően is jelen maradtak a felvételek gyakorlatában a faji és vallási szempontok. Mindez a magyar zsidóság dualizmus kori asszimilációjának megállásához, s jelentős részük elszigetelődéséhez vezetett.

A belpolitikai reformok harmadik hulláma 1929-30-ban a közigazgatás elo­dázhatatlan átalakítását szolgálta. Ennek megalapozását jelentették a korábbi alkotmány­jogi reformok, a választójogi törvény és a főrendiház újjászervezése. Ezek után született az 1929:XXX.tc., mely a vármegyei és városi autonómiákkal foglalkozva központosító és szakszerűséget növelő vonásokat mutatott. Hasonló szellemben intézkedett a főváros ön­kormányzatát átalakító 1930:XVIII. tc. is.      

Összességében mind a virilizmus (a legnagyobb adót fizetők automatikus képviseleti tag­sá­ga), mind a választott képviselet befolyása csökkent. Ez az állam centralizációs tö­rek­vé­seit jelzi. (Budapesten a virilizmus intézményét már 1920-ban felszámolták.)

Bethlen soron következő reformjai: a mezőgazdasági munkásság kötelező biztosításának bevezetése, a hitbizományi rendszer felülvizsgálata, a mezőgazdasági nap­számbérek országos rendezése, új bank - és hiteltörvény készítése az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság hazai jelentkezése miatt átmenetileg lekerültek a napirendről.