A népoktatás általános helyzete

Az I. világháború időszakában az apák távolléte alatt a gyermekek jelentős része kénytelen volt növekvő részt vállalni a család létfenntartásában. Ez természetesen az is­kolai mulasztások és kimaradások számának lényeges növekedésével járt együtt. A bevo­nult tanítók helyettesítése sem volt megoldott. Így sok helyen a tanulás vagy teljesen szü­netelt, vagy rendszertelenné vált. Emellett számtalan esetben került sor iskolaépületek katonai célra történő lefoglalására is.

Az 1918 - 1919-es időszak, majd az azt követő perek és fegyelmi eljárások sem tették lehetővé a zavartalan nevelői munkát. A konszolidációt késleltette az ország déli és keleti részeinek ideiglenes megszállása is. Ugyanakkor megindult az elszakított területekről a - fő­leg állami - tanítók menekülése. Az iskolaépületek állaga és felszerelése is sokat romlott, avult a háború alatt, s a kivonuló megszállók részben ki is rabolták azokat. A népiskolába járó gyermekek nagy része ruhahiányban szenvedett, különösen a külterü­leteken, de emellett az iskolák tisztasága, fűtése és vízellátása is sok kívánnivalót hagyott maga után.

Az utolsó békeév (1913/14.) adataihoz képest az iskolába be nem írt mindennapi tankötelesek száma 2,5-szeresére, a be nem írt ismétlő iskolai tanköteleseké pedig hat­szorosára ( ! ) emelkedett az 1920/21. tanévre. Így 1920-ban a 6 - 11 évesek 17,2 %-a, a 12 - 14 évesek 58,3 %-a (! ) nem járt iskolába. Sok helyen nem csak a hatosztályos, de már a négyosztályos népiskolát is veszély fenyegette. Emellett a tanév nagyrészt a téli és kora tavaszi időszakra zsugorodott.

A kultuszkormányzat legelső és legfontosabb feladata éppen ezért a kétszázezernyi gyermek beiskolázásának biztosítása volt. Ezt megvalósítani azonban a szükséges fé­rőhely hiányában lehetetlen volt.

 A tankötelezettség problémájának megoldásához kedvező lehetőséget nyújtott a tankötelesek számának 20-as évekbeli apadása. Míg az I. világháború előtt a trianoni országrészeken évente 180 - 190 ezer gyermek született, addig a háborús években ez a szám százezer alá csökkent, s csak 1920-ban haladta meg azt (212 527 fő). Az iskolába lépők számának növekedésére tehát csak az 1925/26. tanévtől kellett számítani. Az iskolák hiányán kívül súlyos gondot okozott a meglévők zsúfoltsága, az elavult tantermek és tanítói lakások jelentős száma különösen Borsodban, Hevesben, Szabolcsban, Békésben, Biharban, Zalában és Pest vármegyében. Míg Hevesben 70, Békésben 73, addig Biharban 76 beírt tanuló jutott egy-egy tanítóra az 1921/22. tanévben a nem állami népiskolákban. Ugyanakkor az ország minden hetedik népiskolájában ez az arány 80 beírt tanulót tett ki.

A háborút követően az ország 3 410 települése közül 232-ben nem volt népiskola. A 232 közül a legtöbb Zala, Vas és Baranya várme­gyékben helyezkedett el.

A szükségletek ellenére az államháztartás zilált helyzete a 20-as évek második feléig lehetetlenné tette a rendszeres iskolaépítési akció szervezését.

A hiányos iskoláztatás legfőbb oka a fentieken túl a kedvezőtlen települési vi­szonyok, valamint a társadalom szegénysége volt. A kultusztárca természetesen érdemle­gesen csak az iskolaállítással kapcsolatos gondokon tudott segíteni. Ennek megoldását az ország műveltségi mutatói is sürgették.

Az 1920. évi  népszámlálás a trianoni Magyarországon 1 090 715 hat éven fe­lüli analfabétát írt össze, mely az ország lakosságának 15,2 %-át jelentette. Ebből leszá­mítva az iskolába járó, de még írni-olvasni nem tudókat, valamint az értelmi fogya­tékosokat, közel 900 000-ben lehet meghatározni az ország analfabétáinak számát. A­zonban ez is háromszorosa volt az ausztriainak, s ötszöröse a csehországinak. Ez a népoktatás fejlesztését sürgette.    

A közoktatás feladatainak ellátásához tehát először is gondoskodni kellett az iskolázási kötelezettség betartatásáról. Ezt szolgálta az 1921.évi XXX.tc. Ebben a ko­rábbi tankötelezettséget erősítették meg, bővítve azt a vasár - és ünnepnapi misék, illetve is­tentiszteletek látogatásának kötelezőségével. Szigorítást jelentett, hogy egy - két évvel meg lehetett hosszabbítani a tankötelezettséget azok számára, akik hat év alatt nem tudták elvégezni a népiskolát. Az ismétlő iskola látogatása alól ez nem jelentett felmentést, azt, ha egy - két év csúszással is, de el kellett végezni. A törvény foglalkozott a másik súlyos problémával is, a népiskolák tanévének kérdésével. Ez a dualista kor­szakban végig megoldatlan maradt. Ugyanakkor a törvényesen megállapított tanév idejé­nek be nem tartása a háborút követően általánossá vált. Éppen ezért a már amúgy is meg­levő helyzetet törvényesítették azzal, hogy engedélyezték a 10 hónapos tanév 2 hónappal történő megrövidítését. Ezzel a helyi adottságok figyelembevételével az iskolai mulasztá­sok csökkentését akarták elérni. Az iskoláztatási kötelezettség alóli felmentést azonban már felsőbb hatóság engedélyéhez kötötte a törvény. Erre a kir. tanfelügyelő személyét ta­lálták a legalkalmasabbnak, mivel ő az állam érdekeinek képviselete mellett a helyi vi­szonyoknak megfelelően tudott dönteni.

Szintén új volt, hogy a VKM  jogot kapott arra, hogy az érdekeltségeket, uradalmakat és községeket külterületi iskolák felállítására kötelezhesse. Ez azért volt különösen fontos, mivel a trianoni Magyarországon a települések fele külterülettel is rendelkezett, mintegy másfélmillió lakossal. Míg az ipari munkások gyermekeinek iskoláztatásáról a vállalatok gyártelepeiken megfelelően gondoskodtak, addig a nagybirtokokon dolgozó cselédek e­setében ez már korántsem volt ilyen megnyugtató. Ugyanakkor főleg a kisebb uradalmak tankötelesekkel rendelkező majorjai nagyrészt iskolák nélkül maradtak. Így pl. Sza­bolcsban az analfabétizmus magas arányát nagy részben az okozta, hogy a túlnyomórészt középbirtokokon élő cselédek gyermekeinek iskoláztatásáról sem a birtokosok, sem a községek nem gondoskodtak.

A törvény tehát megkísérelte a tankötelezettek létszámához igazodó férőhely létrehozását, viszont a büntetések kizárólag a mulasztó tankötelezettek szüleit érintették. Igaz, a szá­guldó infláció ezek visszatartó erejét megkérdőjelezte. Mivel a mulasztások okaként to­vábbra is főleg a szülők szegénysége szerepelt, ezért a törvényben a kormányzat a befolyt bírságoknak a szegény gyermekek segélyezésére való fordítását rendelte el, tankönyvek­kel, taneszközökkel, ruházattal, cipőkkel, gyógyszerekkel, tehát kizárólag természetbeni dolgokkal.

A Horthy – rendszer (vitéz nagybányai Horthy Miklós – 1868-1957) első, alapos és a kultúrpolitikát hosszú időre megalapozó el­méleti kifejtése 1921-ben Kornis Gyula (1885-1958) tollából született. Kornis összekapcsolta a mű­veltség megfelelő szintjét a politikai élet és jogok demokratizálódásával. A Reformkor­ban Széchenyi és Kossuth híres 1841-es vitája a Kelet Népe és a Pesti Hírlap hasábjain, melyhez Eötvös József és Vörösmarty Mihály is hozzászólt, vetette fel ezt a kapcsolatot. Kornis Kossuth állásfoglalásával megegyezően a műveltség előzetes kiterjesztéséhez kö­tötte a demokratikus jogok megadását. Hiszen hiába vannak jogok, ha a velük való élésre nem képesek az emberek. Ez viszont megfelelő kultúrpolitika nélkül lehetetlen. Kornis az egységes, minden területet átfogó kultúrprogramot hiányolta a dualista korszakban. Különösen súlyosnak találta, hogy az 1868:XXXVIII. tc. egy sor rendelkezése csak papíron maradt egy olyan időszakban, amikor az ország addig soha nem tapasztalt nagy iramú gazdasági fejlődést mutatott.

Trianon fényében különösen elhibázottnak tűnt a korábbi időszak kultúrpolitikája. Legfőképp a századforduló népiskola - építéseit bírálta Kornis. A színmagyar vidékek nép­iskola nélkül maradásának veszélyeit azonban már a századfordulót követő kul­tusz­kor­­mányzatok is felismerték, s ki is dolgoztak fejlesztési terveket. Ebben a munkában a ké­­sőbbi kultuszminiszter gróf Klebelsberg Kunó (1875-1932) is tevékeny részt vállalt. A forradalmak egyik tanulságaként az agrárnépesség nagyobb kulturális támogatásának szükségességét vonta le Kornis is. Hiszen míg az ipari munkásság - mely vitathatatlanul a forradalmak mögött állt - számára a városi nép- és továbbképző iskolák megfelelően biz­tosították a műveltséget, addig a falvak lakosságának osztatlan és gyengén felszerelt isko­lák álltak csak rendelkezésére. Ezen már csak azért is változtatni kellett, mivel a rendszer indulásakor, ha nem is hosszú ideig, de a kisgazda-társadalom képviselői is politikai sze­repet kaptak. Különösen fontos volt ez annak a fényében, hogy egy, a dualista korszaké­nál jóval szélesebb választójog lépett életbe.

Kornis a társadalom minden rétege előtt nyitva álló iskolarendszert sajátságos logikával negligálta. Szerinte, ha a " nép minden tehetségét magától a néptől elraboljuk, s számára a saját osztályán belül csak a kevésbé tehetségeseket hagyjuk meg: ez népellenes, antide­mokratikus kultúrpolitika volna. " Érthető, hogy számára 1918/1919 egységes népiskolája az uniformitást jelentette, mely ahelyett, hogy a tehetségesek kiemelkedésére szolgálna, éppen ellenkezőleg az értékek nivellálódásához vezet. Ezért Kornis a népiskola hivatását a parasztság és a munkásosztály, - tehát az egyszerű élethivatású em­berek - számára adandó viszonylag befejezett műveltség adásában látta, mely megfelelt társadalmi helyzetüknek és szükségleteiknek. Az általa és mások által is alsóbb és fel­sőbb néprétegnek nevezett társadalmi osztályok gyermekeinek hosszabb együttes tanulá­sát a közöttük levő különbségek miatt nem tartotta hasznosnak egyiküknek sem. Ezt a kü­lönbözőséget lelki fejlődésük ritmusában, érdeklődésük eltérő irányában, végsősorban környezetük eltérésében látta. Ennek felszámolására a népiskola valóban nem vállalkoz­hatott.

A forradalmak viszont jelezték azt a szakadékot, mely a fenti rétegek között tátongtak. Ennek feloldására, a nemzet egységének megteremtésére a nevelési elvek és célok minden iskolafokozaton való azonosságának a biztosítása szolgált. Ennek érdekében Kornis a műveltség fokozatos emelését létfontosságúnak tartotta, de óvott a tömegek gyors (!?) kul­turális felemelésétől. Ezt, mint a félműveltség forrását elutasította.

Ugyan a demokratikus szabadságjogokat államromboló, centrifugális erőként fogta fel, de megfelelő neveléssel és műveltséggel összhangba hozhatónak látta a tekintéllyel. Így próbálta meghatározni a demokratikus szabadságjogok helyét és szerepét kora tekintély­uralmi, konzervatív parlamenti rendszerében.

A műveltség emelését és a nemzet egységét külpolitikailag is nélkülözhetetlennek tartotta, mellyel az ország egyfajta vonzerőt gyakorolhatott az elszakított területek lakosságára. Kornis is bízott a békés revízió lehetőségében. A magyar kultúra ma­gasabb­rendűségének és a revízió gondolatának ilyetén összekapcsolása végül is a ma­gyar kultúrpolitika egyik vezető gondolatává vált.  Hasonlóan a közoktatás belső tartal­mát meghatározó elemekhez. Ezeket Kornis az irredentizmusban, a szupranacionaliz­musban és az antiszemitizmusban látta.

Karácsony Sándor (1891-1952) népoktatást elemző tanulmánya Kornisét követően 1922-ben jelent meg. Kornishoz hasonlóan az egyes társadalmi rétegek közötti szakadék fel­számolására ő is a közoktatást tartotta legalkalmasabbnak. Ezért szükségesnek látta az e­lemi népiskola negyedik osztályának elvégzése után a mindenki számára szabad, megkö­töttségek nélküli beiratkozás biztosítását a középiskolákba. Ugyanakkor az alsó nép­osztálynak nevezett tömegek gondolkodását ekkor még kultúraellenesnek nevezte, mivel a meglevő lehetőségeket sem használták ki műveltségük gyarapítására. Karácsony rész­ben ezzel magyarázta a népiskolai beiskolázási nehézségeket és az iskolai mulasztások nagy számát. Mindezek mellett tisztában volt azzal is, hogy az állam szegénysége miatt képtelen volt megvalósítani az elméletben oly szép fejlesztési elképzeléseit. Ezért az egy­házak nagyobb szerepvállalását várta, saját jól felfogott érdekükben is.

Úgy vélte, hogy a népiskola alsóbbrendű iskola, hiszen a kor modern ismeretei falain kí­vül rekedtek, s a középiskolák sem voltak egyenes folytatásai. Sok esetben a középisko­lák teljesen értéktelennek tartották a népiskola munkáját. Ezért Karácsony a népoktatás átalakításától tette függővé az iskolai reformok bármilyen sikerét. Ehhez a tanyai iskoláz­tatás megoldása mellett alapvetőnek nevezte, hogy a népiskola is a tudományt közvetítse. Mindehhez egyetemi képesítéssel bíró tanítókat, nyolcosztályos népiskolát, valamint ösztöndíjak és internátusok biztosítását tartotta szükségesnek.