Gyermekvédelem

Úgy tartották, hogy az iskola körül kell csoportosulnia a gyermekvédelmi intézményeknek, mivel a tankötelezettség folytán az elemi népiskolában mindenki megfordult. Ezért ebben a munkában a tanítóknak továbbra is kiemelkedő szerepet szántak. Pontosan az ő tehermentesítésüket szolgálta Vass József (1877-1930) kultuszminiszter 1921-ben, amikor létrehozta az iskolanővéri intézményt az iskolával kapcsolatos patronázs munkák elvégzésére.

Az iskolával kapcsolatos gyermekvédelem kialakítására való törekvés egybeesett a nemzetközi tendenciákkal is. Ezen a téren a nemzetközi szabályozás szükségességét először az 1913-ban Brüsszelben ülésező I. Nemzetközi Gyermekvédelmi Kongresszus vetette fel. 1919-ben Washingtonban a Nemzetközi Munkaügyi Konferencián a gyermekmunka korlátozását vetették fel 1920-ban a Nemzetközi Nőszövetség oslói kongresszusán a gyermekvédelemre vonatkozó nemzetközi egyezség tervezetét dolgozták ki.

Kiemelkedő jelentőségű volt a Népszövetség V. ülésén, 1923. május 17-én elfogadott "Genfi Szózat", melyet Magyarország az 1924 októberében Budapesten ülésező Nemzetközi Gyermekmentő Szövetség IV. kongresszusán fogadott el:

" A gyermekjog alaptételeinek jelen megállapításával, az összes nemzetek fiai és asszonyai elismerik, hogy az emberiség teljesítőképességének legjavával tartozik a gyermekeknek, és hitvallást tesznek azokról a kötelességekről, amelyek a gyermekkel szemben faji, nemzetiségi és hitbeli eltérésektől függetlenül mindnyájunkra nézve fennállnak. Ezek:

I. A gyermeket abba a helyzetbe kell hozni, hogy testileg-lelkileg szabályszerűen fejlődhessenek.

II. Az éhező gyermeket táplálni kell, a beteg gyermeket gondozni, az elmaradt gyermeket előbbre kell vinni, az eltévelyedettet visszavezetni, az árvát, az elhagyottat felkarolni, és neveléséről gondoskodni kell.

III. Válságos időkben a gyermek legyen az első, akin segítünk.

IV. A gyermeket képesíteni kell arra, hogy majdan kenyerét kereshesse, és meg kell védeni minden kizsákmányolás ellen.

V. A gyermeket annak tudatára kell nevelni, hogy képességei legjavát embertársai szolgálatára tartozik szentelni."

Anya - és csecsemővédelem

Magyarországon a csecsemővédelem a magas gyermekhalandóság miatt kapott primátust. Az 1915-ben alakult Országos Stefánia Szövetséget bízta meg 1917-ben Ugron Gábor (1880-1960) belügyminiszter, hogy állami hatáskörrel szervezze meg az országos anya - csecsemő - és kisdedvédelmet. További jelentős időpont volt az 1926-os esztendő. Ekkor kezdte meg működését Budapest iskolaorvosi - szakorvosi - és iskolai gondozónővéri intézménye, melybe később bekapcsolták a főváros óvodáit is. Az 1927-ben megalakított ún. Zöldkereszt mozgalom amellett, hogy ellátta a legkülönbözőbb korcsoportok és betegségcsoportok védelmét, tevékenységének 60-65%-ában az anya - és csecsemővédelmet szolgálta.

Súlyos gondot okozott ezen a téren a csecsemőhalandóság magas aránya. Nyugat Európában ez 100 élveszületettre 4 - 8, hazánkban 14 fő körül moz­gott. Mindez a születések számának évtizedes csökkenésével sok iskola és pedagó­gus fölöslegessé válásának fenyegető képét idézte elő. Ezek a gondok indították útjára az állam, az egyházak és a társadalmi egyesületek családvédő tevékenységét. Ezek összefo­gá­sá­ra a Magyar Családvédelmi Szövetség szolgált. Elsőrendű célként az "elérhetetlent" tűz­ték ki, azt, hogy ott szülessen több gyermek, ahol értékes hajlamokat örökölhet. Hi­szen nem csak az utódok számát, hanem azok minőségét is fontosnak tartották, mivel az is­ko­lai nevelés csak az öröklött adottságokra építhetett.

Az Országos Stefánia Szövetség anya- és csecsemővédő intézetei a higiénia népszerűsítésén kívül ellenőrizték a védőintézet körzetébe tartozó asszonyok terhességének lefolyását, s a már megszületett csecsemő fejlődését. A szövetség előadásokkal és ingyenes kiadványokkal folytatta felvilágosító munkáját. Különös súlyt fektettek a természetes táplálás propagálására. A szükséges vegyes vagy mesterséges táplálkozás irányítását is ellátták szigorú orvosi javallat mellett.

A természetes csecsemőtáplálás érdekében a rászoruló anyát csecsemőjével együtt ún. tápszülőkhöz helyezték. (Nyugat Európában ún. szoptatási segélyeket nyújtottak ebben az esetben.)

Gyermekvédelmi intézmények

Az egészségügyi ellátás szintjét emelendően 1935 óta egyéves tanfolyamokat indítottak a bá­ba­képző intézetekben. Országosan az 1937/38. tanévben 6 ilyen létezett.

A gyógypedagógiai iskolák is a már korábban megismert formában és feladatokkal mű­köd­tek. Az 1937/38. tanévben 11 siketnéma és 6 vakok oktatását végző intézet volt az országban. A szellemi fogyatékosok és gyengeelméjűek számára 6 intézet és 20 állami, valamint szá­mos fővárosi osztály állt rendelkezésre. Tüdőbeteg gyermekeknek részben állami, rész­­ben magán iskolaszanatóriumokat hoztak létre. Nyomorék gyermekek oktatásával a Nyo­morék Gyermekek Országos Otthona foglalkozott.

Javító - nevelő intézetekből 4 működött a jelzett tanévben, de ezek mellett léteztek bör­tön - és fogháziskolák is. Utóbbiak főfelügyeletét az igazságügy miniszter, a gyógyítva ne­ve­lőkét a kultuszminiszter látta el. Ebben a munkában a VKM legfőbb véleményező szer­ve a Gyógypedagógiai Intézetek Országos Szaktanácsa volt.  Az Állami Gyógypedagógi­a­i Pszichológiai Laboratórium, a M.Kir.Gyermeklélektani Intézet, az Állami Gyógypeda­gó­gi­ai Országos Tanácsadó, s a Magyar Gyógypedagógiai Társaság  folytatta a megelő­zést, a tanácsadást és a tudományos kutatást.

A gyermekvédelmet 55 árvaház, 22 szeretetház és 9 állami gyermekmenhely szolgálta. U­tób­biak 1938-ban közel 42 ezer gyermeket fogadtak be.

1919-et követően a gyermekvédelmet a megváltozott viszonyoknak megfelelően átszervezték. Az állami gyermekmenhelyek minden gyermekkel elvégeztették az elemi népiskolát, a kiváló tehetségűeket polgári iskolába, kivételesen középiskolába is beírathatták. Az ipari pályára törekvőket tanoncoknak szerződtették. Külön gondoskodás történt a hadiárvákról. Az egészséges és különös nevelést nem igénylő gyermekeket továbbra is jól megválasztott és arra vállalkozó nevelőszülőknél helyezték el.

Az intézetek szervezésében az volt a törekvés, hogy a családi elvet a nagy tömegen belül is megpróbálják meghonosítani. Nem tartották jónak a kaszárnyaszerű épületeket, de ezekben a nevelők számának emelésével megvalósíthatónak látták a családi rendszer és vele együtt az individualizáló nevelés kialakítását. Az árvaházak rendszerint 6-7 éves gyermekeket vettek fel. Szükségesnek vélték, hogy az intézetekbe 6 évnél fiatalabbak is felvehetők legyenek. Ez esetben külön csecsemőosztályt és gyermekkertet kellett létesíteni, megfelelő felügyelő-személyzettel, gyermekkertésznőkkel és dajkákkal.

Fontosnak és nélkülözhetetlennek tartották, hogy az intézetekből kilépettek rendszeresen felkereshessék volt otthonukat, s ott mindig jó tanáccsal és segéllyel lássák el őket.  Szorgalmazták, hogy a továbbtanulókat családoknál, a tanoncokat pedig valamely tanonc-otthonban helyezzék el.

Hasznosnak találták a táplálkozás egyszerűségét, szem előtt tartva, hogy a gyermekek javarésze proletár környezetből érkezett, s oda is tért vissza. Ezért az étkezésnek az egyszerű polgár asztalához kellet igazodnia, a növényi eredetű táplálék uralkodásával. Az étkeztetést kis csoportokban tartották megfelelőnek, mely inkább emlékeztetett a családra, s a gyermekek felügyelet is könnyebb volt.

Az öltözködésnél télre posztó, nyárra vászonkabátot, mellényt és nadrágot ajánlottak, lehetőleg egyenruha - külső nélkülözésével. Lábbeliként télre magas szárú csizmát, nyárra szandált tartottak hasznosnak.

A fürdést a higiéniai szempontokon túl nevelő jellegűnek is tartották. Legelőnyösebbnek a fürdés úszással való egybekötését ajánlották. A téli fürdést elegendőnek tartották kéthetenként, lehetőleg kádban, vagy medencében. Különösen a zuhanyozást támogatták, annak mechanikai hatása miatt.

A koedukációt általában a 14. életévig előnyösnek találták, mivel ez is közelebb vitte a gyermekeket a családhoz, s egyfajta szellemi közösséget hozott létre. Viszont a pubertás lefolyásának eltérése miatt a két nem különválasztását ajánlották a serdülőkorban.

Kiemelkedő szerepet tulajdonítottak a gyermekek foglalkoztatásának és szórakoztatásának. Előnyösnek látták a háziipari tevékenységet (könyvkötészet, kosárfonás..stb.). Emellett a lányokkal a ház körüli munkákat is elsajátíttatták: ruhakészítés és javítás, a háztartás alapjainak gyakorlati elsajátítása, a kisebbek ápolása és segítése, a betegek szakszerű ápolása. A zenei tudást (ének, hangszerek) mind a szórakoztatás, mind a nevelés szempontjából fontosnak tartották, hasonlóan az önképzőkörökhöz. A gyermekek szünnapjaira ősszel, tavasszal és a nyár elején kirándulásokat, télen, és rossz idő esetén múzeumok és kiállítások látogatását tervezték. Nyárra az intézeten kívül töltendő időt ajánlották, mely alatt az intézetet megfelelően fel lehetett újítani. Ez alatt a gyerekek a nyári telepen voltak, melyet mind oktatási, mind a természet megismerése szempontjából fontosnak tartottak. Minden árvaháznak ajánlották, hogy szervezzen önálló nyári telepet, vagy lépjen összeköttetésbe egy telepítő egyesülettel. Ilyen minta-nyaralótelep létesült Tahitótfalun.

Fontos szerepe volt az intézet orvosának, akinek a legfontosabb feladata a gyermek felvételekor, annak egészségügyi és higiéniai kivizsgálása volt. Emellett a ház tisztasága, az ételek minősége, a ruházat összeállítása és tisztántartása, a fürdőzés, az iskola és a munkatermek kellő világítása és szellőztetése, mind olyan tényezők voltak, melyekre döntő befolyással kellett lennie. A higiéniai munkában a belgyógyászt szemész, fülész és fogász segítette.

A beteg növendéket nagyrészt az intézetben ápolták. Kivételt a műtéti esetek és a fertőző betegségben szenvedők alkották. Ezekhez külön betegpavilon és megfelelő ápolószemélyzet felvételét tartották fontosnak.

Fontos szerepet szántak az intézet orvosának a gyermektanulmányi munkában is, de a gyermek elbocsátása előtt a foglalkozás megválasztásánál is döntőnek tartották a véleményét.

Az iskolai végzettség szempontjából az elemit - illetve a polgári iskolait - mivel azok a legtöbb ipari pályára nézve elegendőek voltak - megfelelőnek tartották. Ugyanakkor gondoskodtak arról, hogy a tanoncokat ne használják ki, mint cselédet, hanem rögtön mesterségével foglalkozzék.

Kisdedóvás

A kisdedóvás az 1891:XV.tc.-re épült a két világháború között is,és  feladata a 3-6 éves gyermekek ápolása és gondozása, a szülők távollétében fenyegető veszélyektől való megóvásuk volt. Emellett rendre, tisztaságra szoktatásuk, s ügyességüknek, kedélyüknek és értelmüknek, korukhoz mért fejlesztése is folyt. Az óvodákban ellenezték az iskolai jellegű tanítást. Munkájuk rész­ben nemzeti, részben frőbeli indíttatású volt, de megjelentek a Montessori szellemét su­gár­zó óvodák is.

Az állami és a községi óvodák ingyenesek voltak, a felekezetiek mérsékelt díjat szedhettek a tehetősebb szülőktől. Egy-egy óvodába 80-nál több gyermek, továbbá beteg, vagy elmefogyatékos nem járhatott. Az óvodákban óvónőül csak kisdedóvót végzetteket lehetett alkalmazni. Az állandó és a nyári menedékházak vezetőit rövidebb tanfolyamokon képezték ki.

A nehezedő társadalmi és gazdasági viszonyok következtében az óvodák mind nagyobb számban alakultak át részben vagy egészben napközi otthonos rendszerűvé. Így ezek nem csupán a nap néhány órájára pótolták a szülői nevelést. Ezt a formát különösen azon szülők körében sürgették, aki egész napjukat otthonuktól távol, munkában töltötték, s csak késő este tértek haza. Ugyanakkor ezt kényszermegoldásnak tartották, szükséges rossznak, melyet a nagyobb rossz elkerülése végett támogattak a gazdasági és szociális helyzet javulásáig. Mivel a nevelést elsősorban a szülő kötelességének tartották, ezért vigyáztak arra, hogy valóban csak azok vegyék igénybe az egész napos óvodát, aki erre rá volt szorulva.

Szociálisan és pedagógiai szempontból ugyanis elsőrendűnek tartották, hogy az anyát ne vonják el a nevelés munkájától. Ezért szociális és karitatív intézményekkel nélkülözhetővé akarták tenni az egész napos óvodákat.

Az óvodákat a higiénia és a pedagógia követelményeinek megfelelően gondolták berendezni, mégpedig úgy, hogy ez alkalmazkodjon az otthoni környezethez, ahonnan a gyermekek jöttek. Ezért nem tartották jónak, hogy az óvoda olyan igényeket neveljen a gyermekekbe, amelyeket otthon, és talán egész életében sem lesz majd képes kielégíteni. Úgy vélték, hogy az ilyen gyermek az óvodából kikerülve kitaszítottnak érzi majd magát, elégedetlen lesz körülményeivel, de még a szülőkben is fokozza a társadalmi elégedetlenséget az olyan óvoda, amelynek fényűző berendezését otthon távolról sem tudják biztosítani. Ezért inkább a szerény, egyszerű, de mégis egészséges berendezésű óvodákat ajánlották, melyek egyben megtanították a szülőket arra is, hogyan lehet szerény otthonukat gyermekeik számára az adott körülményeknek legmegfelelőbben berendezni.

Az óvodai foglalkoztatás ideje rendszerint délelőtt 3, délután 2 órát vett igénybe, s anyaga a következő volt: fohászszerű ima, beszéd-és értelemgyakorlatok, ének, testgyakorlás, játék és kisdedkézimunka. A beszéd- és értelemgyakorlatok körében az óvónő beszélgetett a gyermekekkel a szemlélet - és érdeklődési körükbe eső tárgyakról és eseményekről, emellett a gyermekek mondókákat és verseket tanultak, meséket és elbeszéléseket hallgattak. A játék felölelte a különböző társas- és alkotójátékokat. A kézimunka keretében alkalmat nyertek a gyerekek, hogy rajzolhassanak és színezhessenek, valamint különböző anyagokból (agyag, homok, kő, papír..stb.) képességükhöz mért alakokat előállíthassanak.

Egy nap lefolyása a kisdedóvóban a következő volt:

A gyerekek 8-3/4 9-ig gyülekeztek télen a játékteremben, nyáron, az udvaron. Ez alatt szabadon játszottak, miközben az óvónő ellenőrizte tisztaságukat és megfigyelte tevékenységüket.

A tulajdonképpeni foglalkozás 9-10-ig tartott. Ezt követte egy félórás tízóraizás, majd a gyerekek játszottak, vagy mesét hallgattak. A délelőtti foglalkozást ima zárta, mely után 11 órakor, ha az óvoda nem volt egyúttal napközi is, mindenki hazament. Napközis ellátás esetén ebédeltek, majd lepihentek.

Délután 2-3-ig tartott a gyülekezés. Az imát követően 3-4-ig volt a délelőttihez hasonlóan két félórás foglalkozás. 4 órakor uzsonnát kaptak a gyerekek, majd játszottak, s végül 5 órakor mentek haza.

A foglalkozásokat befolyásolta, hogy az adott óvoda a hagyományos nemzeti, a Frőbel, vagy a Montessori féle rendszert alkalmazta, illetve melyik hatott leginkább működésére.

A kisdedóvók helyi hatóságai a felügyelő bizottságok voltak. A községiek legalább 5 választott tagból álltak, melynek hivatalból tagja volt a tisztiorvos is. Az államiakét a belügyminiszter nevezte ki. A községi vagy hitfelekezeti iskolaszék nőtagokkal és a községi orvossal kiegészítve, egyúttal kisdedóvó-intézeti felügyelő bizottságként is funkcionált. Hasonló volt a helyzet az állami iskolagondnokságokkal is.

A felügyelő bizottságok teendői a következők voltak: a községi óvodáknál az óvónő választása; az óvóintézet látogatása és az ott folyó munka ellenőrzése; az óvodába járás kötelezettségének ellenőrzése; az óvoda anyagi ügyeinek vezetése, felügyelet. Az óvodák felsőbb hatóságai a kir. tanfelügyelő, a tankerületi főigazgató és a törvényhatósági bizottság népoktatásügyi albizottsága, illetve a megfelelő egyházmegyei hatóságok voltak.

Az állami főfelügyeletet az összes óvóintézet felett az 1891:XV.tc. értelmében a vallás- és közoktatásügyi (VKM) miniszter gyakorolta a kir. tanfelügyelők útján. Az 1936:XXIII.tc. értelmében eme hatáskör a belügyminiszterre szállt át, kivéve a kisdedóvás céljaira szolgáló intézmények nevelési felügyeletét, mely továbbra is a VKM. miniszter hatáskörébe tartozott. Mivel a kisdedóvó a legszegényebb néprétegek szülői felügyelet nélkül maradó gyermekeinek szociális intézményévé vált, éppen ezért népegészség-védelmi feladatait csak úgy tudta megvalósítani, ha kiegészítő részévé válik a nép- és gyermekvédelem országos szervezetének, mely a belügyminisztérium hatáskörébe tartozott. A tervek szerint az óvodák jövendő szervezetében egyenrangú szerepet játszott volna a gyermekek szociális gondozás, az egészségvédelem és a nevelés.

Az 1936-os törvény az 1.030/1936.I.B.m.sz. rendelet alapján a kir. tanfelügyelő helyett a m. kir. tiszti főorvost jelölte ki illetékesként az alábbi ügyekben: a kisdedóvás fejlesztésére vonatkozó javaslatok készítése; az állami kisdedóvók (gyermekmenedékházak) felállítására vonatkozó tárgyalások lefolytatása; a kisdedóvók (gyermekmenedékházak) ellenőrzése, az óvónők (menedékház-vezetőnők) nyilvántartása és a kir. tanfelügyelővel egyetértve való minősítése; az állami óvónő (menedékház-vezetőnő) alkalmazására, kinevezésére, áthelyezésére, nyugdíjazására, végelbánás alá vonására vonatkozó előterjesztéstétel; az újonnan alkalmazott, illetve áthelyezett óvónő illetményeinek kiutalása iránti javaslattétel; az állam, a község és az izraelita hitközség által fenntartott kisdedóvodákban az óvónő részére 8 napnál hosszabb, de 3 hónapot meg nem haladó betegszabadság engedélyezése.

Magyarországon 1918-ban 767 rendes kisdedóvó, 75 állandó és 34 nyári menedékház maradt. Az 1917/18. tanévben 1810 rendes kisdedóvó, 152 állandó és 227 menedékház működött.

Az 1937/38. tanévben 1140 rendes kisdedóvó, 45 állandó és 124 nyári menedékház működött az országban. Ezekben az oktató személyzet száma 1593, 45, és 129 volt. A kisdedóvók növendékeinek száma a következőképpen alakult: 112 143, 3 776, és 8 604 fő, összesen 124 523 fő.

A kisdedóvók több mint a felét az állam és a községek tartották fenn (404, illetve 476). A felekezetek közül kimagaslott a katolikus egyház, ahol számuk 174 volt.

A napközi otthon

Az iskolás gyermekek napközi ellátásának fontosságát az adta meg, hogy a szülők munkaviszonya, szegénysége folytán a gyermekek egy részét a testi és lelki elhanyagolás veszélye fenyegette. A gyermekek szociális helyzete, s az iskolán kívüli időben a családi ház nevelő munkájának hiánya vetette fel az iskolát követő napközi otthonok tömeges felállításának gondolatát. Az intézmény először Budapesten jött létre. Itt ugyanis az egyhuzamos tanítás következtében az elemi iskolában az órák a délelőtti időszakra estek, s délután a gyerekek hazamentek. Mivel sok szülő dolgozott délután is, ezért gyermekeik megfelelő, megnyugtató ellátásáról és neveléséről, felügyeletéről nem tudtak gondoskodni.

Napközibe a kielégítő felügyelet nélkülieket, s nem megfelelő környezetben élőket, s azokat vették fel, akik bármilyen okból is, de lemaradtak a tanulásban.

A napközis foglalkozás a következőképpen nézett ki. A délelőtti tanulást követően felkeresték a gyülekezésre kijelölt helyiséget, ahol az otthont vezető tanítóval beszélgettek. Ezt követően ebédeltek. A tanító feladata volt, hogy hozzászoktassa a gyermekeket az étkezés előtti imádkozáshoz, az evőeszközök helyes használatához, a különböző ételek fogyasztásához.

Az ebéd után beszélgetés, pihenés és alvás következett délután 2 óráig. A játékkal egybekapcsolt séta rendesen 1- 1 1/2 órát vett igénybe. 1/2 4-kor fogtak hozzá a kézimunkához (szlöjdhöz), amely agyagmintázásból, papírmunkából vagy rafiafonásból állt.

A napot játék, mese, ének fejezte be. A játékoknál az iskolai fegyelem kizárását javasolták. Természetesen a napirendet befolyásolták a helyi lehetőségek és körülmények, valamint az időjárás. Amennyiben a napközi otthon részére nem állt rendelkezésre külön helyiség, a torna, vagy kézügyesség gyakorlására szolgáló termet használták. Itt volt a reggeli, az ebéd és az uzsonna is, s itt játszottak, énekeltek, olvastak, s készítették kézimunkáikat és feladataikat a gyerekek. Az étkezéseknél kiemelték a növényi táplálék fontosságát. Különösen fontosnak tartották a reggelit, s azon belül a tej kiemelkedő szerepét. Az ebédet sok helyen népkonyhában töltötték el a gyerekek, ami olcsóbb volt a helyi főzésnél.

Orvosilag, higiéniailag fontosnak tartották a zuhanyfürdőket a napközi otthonokban. A "plenus venter non studet libenter" (tele gyomorral nem tanul szívesen az ember) elvével szemben inkább azt tartották szem előtt, hogy a korgó gyomor szellemi munkára alig serkent.

A napközisek testi és lelki fejlődéséhez hozzájárult, hogy a tanító, tanítványait jól megismerve az oktatásnál kellőképpen differenciálhatott, a napközi pedig a család, valamint az iskola közötti kapcsolatot teremtette meg.

Úgy látták, ha a gyermeket az iskolaév folyamán a züllés veszélye fenyegeti, még jobban áll ez a nyári szünidőre, ezért szükségesnek látták, hogy nyáron is működjék napközi otthon. Ez a szünidei gyermektelepekről kiszorultak helyzetét is enyhítette volna.

Szünidei gyermektelepek

Létrejöttüket az indokolta, hogy a szegény tanulóknak a szünidőben rendszeresen más vidékre való elhelyezését meg kellet oldani, hogy az iskolaév fáradalmai után a város és a lakás rossz légköréből kikerülve, új, s maradandó erőt szerezzenek a jövendőre.

Az ideális telep ismérvei a következők voltak:

- a klimatológia összes javallatának megfelel (síkság, hegyvidék, tenger);

- megfelelnek a közlekedési eszközök;

- a városhoz ne legyen túl közel;

- a hozzátartozók látogatásai ne legyenek gyakoriak;

- a légkör páratartalma;

- a jó víz;

- megfelelő épületek a gyermekek elhelyezésére

A szünidei gyermektelepek három fejlődési fokozaton mentek keresztül. Történhetett az elhelyezés egyes családoknál, lehetett csoportos kitelepítés más tulajdonában lévő épületekbe és az egyesület birtokát képező telepre.

A családos elhelyezésnél erős ellenőrzést tartottak fontosnak, hogy a pénzért vállaló, nyerészkedőket ki tudjuk zárni. Veszélyesnek találták a jó szándékú elkényeztetést is. Ezért inkább azt az elhelyezést támogatták, melynél a csoportok pedagógusok vezetése alatt álltak, s így testi-lelki nevelésük egységesen történhetett, s kellőképpen ellenőrizhető is volt. A családoknál elhelyezett gyermekek egységes felügyeletét úgy gondolták biztosítani, hogy séta, játék és a szellemi szórakoztatásuk csoportosan történt. Különösen előnyösnek tartották, ha a városi gyermekek az egyesület költségén utazhattak vidéki rokonaikhoz.

A csoportokban való üdülés módozatai közül a legelterjedtebb az volt, amikor a gyermekek az illető falu iskolájában, vagy más ingyenes illetve olcsón bérelhető épületben laktak, s ellátásukról fejenként megállapított összegért a falu egyik kocsmája gondoskodott. Ilyen körülmények között azonban a hálótermek, s a táplálás nem volt megfelelő.

Jobb ellátást biztosítottak azok a telepek, ahol a szakács vagy főzőnő is dolgozott, mely által az ellátás még olcsóbbá is vált.

A legelőnyösebb az egyesület saját telepén történő üdülés volt. A tömeges elhelyezés egyetlen hátrányának az esetleges fertőző betegségek fellépése esetén a gyors tovaterjedést tartották-. Ennek a szigorú orvosi felügyelettel és a megfelelő elkülönítő helyiséggel tudták gátját állni. Mintaszerűnek tartották nemzetközi viszonylatban is a budapesti szünidei gyermektelep zebegényi és hegybányai telepeit. Hasonlóan magas szintű volt a budapesti izraelita fiú-árvaház nyári telepe Tahin, mely a volt Tótfalussy-Koltai kastélyban működött virágos kerttel, 1800 négyszögöl gyümölcsössel, 2 hold szőlővel, nagy terület szántófölddel, uszodával 200 gyermek számára.

Angliában pl. sátortáboros nyaralásokat szerveztek nagyobb gyermekeknek, melynek egészségessége mellett, annak olcsóságát emelték ki, a sátrakat ugyanis a katonaságtól kapták kölcsön.

A szünidei telepeken nagy hangsúlyt fektettek a megfelelő táplálkozásra is. Erre ugyanaz volt a szabály, mint a lakásra: megfelelő legyen, egyszerű, hogy a gyermek hazatérte után a szülői házban kapottakat ne becsmérelje. Szintén fontos kérdés volt a gyermekek foglalkoztatása. A szabad természet megismerését sétaközben és kirándulások alkalmával tartották a legmegfelelőbbnek. Így amit az iskolában megtanult természetrajzban, azt gyakorlatilag is megismerhette. úgy vélték, hogy ezen az úton meg lehet kedveltetni a városi gyermekekkel a természet mellett a földművelést is.

A telepek vezetése világszerte pedagógusok kezében volt. Legelőnyösebbnek azt tartották, ha egy tanítópár vállalta az ügyeletet, mely esetben a fegyelem fenntartója, s a kirándulások szervezője a férfi, a háztartást és a családanyai teendőket pedig egy tanítónő, vagy a tanító felesége látta el.

A kitelepítés időtartama 2-8 hét között ingadozott. Az egy hónapi tartózkodást átlagban elegendőnek tartották. Az esetleges továbbmaradásról a telep orvosa dönthetett. Fontosnak látták, hogy a gyermekek ne csak egyszer kerüljenek a telepekre, hanem a szükségesnek megfelelően több egymást követő nyáron is.

A gyermekek kiválasztására alapos orvosi vizsgálat szolgált. A felvételre a vagyoni és az egészségügyi állapot jogosított. Ugyanakkor pl. Franciaországban a kitelepítés a jó tanulás egyfajta megjutalmazása volt. Magyarországon azon gyermekeket helyezték el a gyermektelepeken, akiknek nem volt szervi elváltozása, azonban kevésbé ellenálló szervezetük miatt szükségük volt egészségük megerősítésére.

A beteg gyermekek elhelyezésére a gyermekszanatóriumok és gyermekkórházak szolgáltak. Magyarországon az első ilyen intézményt Balatonalmádiban hozták létre 1913-ban 209 ággyal, a másikat Balatonszabadiban 1917-ben 526 ággyal.

A kitelepítettek életkora átlagban 7-14 között mozgott, akárcsak Európa más államaiban. Az USA-ban a nagyobb gyermekeken kívül csecsemőket is fogadtak anyjukkal együtt a telepek.

A nyaraltatást azonban nem találták a legtökéletesebb formának, mivel az a gyermekek számára a végleges egészséget nem adhatta vissza, mivel csak a nyári időszakra korlátozódott. Ennek a problémának az áthidalására szolgált az erdei iskola intézménye.