Népfőiskola

A 30-as évek második felében a legszélesebb tömegek műveltségét biztosító in­­téz­mények irányába fordult a figyelem. Mind a hivatalos kultúrpolitika, mind a különbö­ző társadalmi és vallásos szervezetek, mind a magyar irodalom kiemelkedő képviselői hoz­zájárultak ahhoz, hogy az anyagi lehetőségek bővülésekor több területen is megindul­has­son a fejlesztő munka. Kardinális kérdésként vetődött fel az iskolán kívüli népnevelés, a népi tehetségek kiemelésének lehetősége, valamint a nyolcosztályos elemi népiskola meg­te­rem­tése.

Az iskolán kívüli népművelés területén a skandináv országokban a múlt század­ban létrejött népfőiskolai mozgalom Magyarországon már az 1890-es években megjelent u­gyan, de teljes megvalósítására először 1914-ben került sor Bajaszentivánon. Ennek lét­re­ho­zását a VKM támogatásával működő Országos Szabadoktatási Tanács segítette. Az I. világháborút követően a különböző ifjúsági mozgalmak lettek felkarolói. Ezek közé tar­to­zott a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (KALOT), a Kato­li­kus Lányok Általános Szövetsége (KALÁSZ), a protestáns Keresztyén Ifjúsági egyesü­let (KIE), a Református Diákmozgalom ( Soli Deo Gloria - Egyedül Istené a dicsőség), s a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség ( MEKDESZ).

A népfőiskolai mozgalom igazi virágkorának kezdete egybeesett a kultuszkormányzat nép­mű­veltséget emelendő és a népi tehetségek támogatását elősegítendő elképzeléseinek gya­kor­latba való átültetésével.

1936. február 1-jén kezdődött Sárospatakon az a népfőiskolai tanfolyam, melynek nyo­mán néhány éven belül valóságos népfőiskolai láz bontakozott ki. Ennek egyfajta össze­han­golására és segítésére alakították meg 1941-ben a Népfőiskolai Tanácsot  a KALOT, a KALÁSZ, a KIE és a KLE (Keresztyén Leányegyesület) 7 - 7 tagjával.  Elnöke a protes­táns Szabó Zoltán professzor, alelnöke pedig a jezsuita Kerkai Jenő lett. A népfőiskolát o­lyan intézménynek fogták fel, mely az iskolából kikerült ifjúság vallási, nemzeti és hiva­tás­beli nevelését biztosította legalább két és fél hónap terjedelemben.  Ehhez speciális pe­da­gó­gi­ai eljárás alkalmazását tartották szükségesnek. Ez a közösség kialakítását, a neve­lő személyiségének és a közölt tartalomnak az együttes hatását, s az öntevékenységre va­ló késztetést, a gyakorlatiasságot jelentette.

Az államtól való függetlenedési szándékot jelzi, hogy ugyan támogatást igényeltek tőle, de i­rá­nyí­tá­sát nem fogadták el. Éppen ezért - a soha el nem készült - népfőiskolai törvény meg­al­kotását sürgették. A Tanács működésének ideje alatt egyfajta vallási és nemzeti egy­ség megvalósulásának volt a mintaképe. Mindez egy olyan időszakban, amikor éppen ez­zel ellentétes tendenciák erősödtek fel a háborús években.

Mivel a katolikus és az állami népfőiskolákról részletes kimutatást nem vezettek, ezért csak a protestánsok adatai maradtak fenn az 1936 - 1948 közötti időszakról.  Utóbbi 57 helyen volt 3 786 fiú és 1 033 leány részvételével. Ez 126 fiú és 41 leánytanfolyamot je­len­tett.                                                                                                                              

A népfőiskolák nagyobb hányadát az egyházak szervezték. Nem szabad elfe­lej­teni, hogy az egyházak jelentették a parasztság számára a legátfogóbb szervező - és ne­ve­lőerőt. Az állam azért tartotta szükségesnek ezt a formát, mivel az agrárnépesség je­len­tős hányada csak az elemi népiskola 4 osztályát végezte el, s ez gazdasági és politikai prob­lémákat okozhatott. Az ún. szabadtanítást ezért az ország szociális biztonságához is nél­kü­löz­hetetlennek látták. Céljaként a nemzeti, valláserkölcsös világszemlélet kialakítá­sát szabták meg. Ebből következett a szabadtanítás kettős iránya. Az egyik a gazdasági, a másik az általános közismeretei tárgyak közlése volt. Ezek egybekapcsolódásától vár­ták a célzott társadalmi rétegek (kisgazdák és mezőgazdasági munkások) mobilizációjá­nak felgyorsulását.

A népfőiskolák szellemi támogatásában kiemelkedő szerepet játszott a népi írók mozgal­ma és folyóiratuk a Kelet Népe is. Móricz Zsigmond 1940-ben már a népfőiskolák sike­re­i­ről írt. Ezek népszerűségét azzal magyarázta, hogy a kötelező mindennapi iskolába já­rás a gyermek 12 éves koráig tartva azon túl csak az életből szerzett tapasztalatok út­ján tanulhattak a középfokon tovább nem haladók. Móricz rövid távon a meglévő hiányok pót­lására megfelelőnek találta a népfőiskolákat, de hosszabb távon az elemi népiskolák kü­lön városi és falusi irányának kialakításában látta a megoldást. Boldizsár Iván, Mó­ricz felvetésére a dán példa nyomán egy "Magyar Népfőiskolai Társaság"  alapításának ter­vével válaszolt,mely mint láttuk 1941-ben Népfőiskolai Tanács néven létre is jött. Bol­di­zsár szükségesnek látta a napi politikai célok kizárását, s a mozgalom politikamentes­sé­gét. Ugyanakkor a politika érdeklődését jelzi, hogy gróf Teleki Pál miniszterelnök a fa­­lu­szövetség 1940-es kongresszusán a következőket mondta: " A mi saját népfőiskola kí­sér­letünk nem akar más iskola lenni: szállótanya azoknak, akik az életből jönnek, s meg akarják találni azt az utat. Hajlék, fedél, s tanultságban öregebbek jelenléte a tapasz­ta­latlanoknak, akik most keresik a tudást."

Ezeket követően sok - sok terv, elképzelés támogatta a népfőiskolák ügyét, de megszó­lal­tak az ellenzők is. Erdei Ferenc úgy látta, hogy a parasztságnak a  társadalomban el­fog­lalt lényegesen eltérő helyzete miatt nem lehet az itthoniaktól azt várni, amit az északi ál­la­mokban produkáltak.  Féja Géza is a nép felemelkedését a paraszti életforma minden­i­rá­nyú korszerűsítésétől várta, mely magában foglalta a népi kultúrpolitika mellett a föld­re­­form és a szövetkezetek követelését is. Ezen belül a Féja elképzelte népfőiskola tetőzte vol­na be a parasztság elitjének művelését, megfelelő vezetőréteget adva a falvaknak. E­zért a népfőiskola feladatát nem szakmai ismeretek adásában, hanem abban látta, hogy a pa­rasztság nemzeti és emberi szerepét tudatosítsa, megismertetve velük a magyarság dön­tő fontosságú irodalmi és történeti eseményeit, a községi, a megyei és az állami élet poli­ti­­ka­i és gazdasági szervezetét, s az alaptörvényeket. Féja tehát a legfontosabbnak azt tar­tot­­ta, hogy a paraszti elitet bevezessék a kor gazdasági, társadalmi, kulturális életébe és ma­ga­sabb ismeretvilágába. Éppen ezért Erdeihez hasonlóan a magyar adottságokból való ki­in­dulás mellett szólt. A magyar falvak felemeléséhez tartották nélkülözhetetlennek a nép­fő­iskolai hálózat kiépítését.

1940-ben valóságos népfőiskolaláz tört ki hazánkban. A megvalósultak között ugyanúgy vol­tak 3 éves - évi három hónapos gazdasági szaktanfolyamok, kulturális tantárgyakkal és gaz­dasági szaktanítókkal -, mint néhány napig tartó - zömmel csak általános műveltséget a­dó tantárgyakkal rendelkező - intézmények. Ezen a téren bizonyos egység megteremtését lát­ták jónak. Bartók János ezzel kapcsolatban a népfőiskolák vezetőinek és tanítóinak rend­szeres tapasztalatcseréjének megszervezését, a vélemények, eredmények és problé­mák szabad áramlásának biztosítását emelte ki. Ennek volt egyfajta megvalósulása, hogy 1942. január 1-től a Kelet Népe minden számának elején a népfőiskolák aktuális prob­lé­máival, kérdéseivel foglalkozott.

A rendezést szolgálta Móricz Zsigmond országos agitációja mellett Németh László híres ter­ve­zete és Törökvész úti házának felajánlása is. Ez utóbbihoz csatlakozott többek kö­zött Illyés Gyula és Sárközi György (1899-1945) is, akik pénzadományokkal segítették a népfőiskola­ü­gyet. Budapest épülettel járult hozzá a terv megvalósításához. Mivel a kultusztárca is he­lye­se­l­te ezeket a törekvéseket, úgy látszott, hogy a szellem, az állam, a közületek, és a tár­sa­dalom összefogásával a nagy cél minél tökéletesebben megvalósul. A háború azon­ban ezt nem tette lehetővé. 1945-től kezdve pedig más struktúrában gondolkozva a nép­fő­is­kolák korábbi formájára nem tartottak igényt.

Tehetségvédelem

A figyelem az iskolán kívüli nevelés mellett a tehetségvédelem területére is ki­ter­jedt. A 30-as években, bár lassú ütemben, de tovább folytatódott az alsóbb néposz­tá­lyok behatolása a felsőoktatásba. Ugyanakkor 1930 és 1936 között jelen volt az értelmi­sé­gi munkanélküliség, mely "csak" 10 % körül alakult, mivel akkor éreztette hatását az I. vi­lág­há­ború okozta demográfiai mélypont. A meginduló gazdasági fellendülés, az emigrá­lás, más pályákon való elhelyezkedés, a munkahelyteremtő akciók 1936 - 37-re jelentősen mérsékelték a munkanélküliséget.

A társadalom szegényebb rétegeinek megjelenése a felsőoktatásban sokakat megré­mí­tett. Ez derül ki többek között az 1936-ban ülésező felsőoktatási kongresszus jó né­hány résztvevőjének felszólalásából is. Domanovszki Sándor egyetemi tanár az álláshoz nem jutó diplomásokat a forradalmi ideológia terjesztőinek tartotta, mint szellemi proletá­ro­kat. Ennek megakadályozására Weis István szociológus, nyugalmazott államtitkár a mun­ka melletti egyetemvégzés megtiltását javasolta. Ez egyértelműen a szegény hallgatók el­len irányult, akiknek otthoni támogatás híján saját munkájukkal kellett biztosítani tanu­lásuk költségeit. B.Kiss Albert szegedi egyetemi tanár pedig egyenesen az állam és a társadalom érde­ke­ivel ellentétesnek nevezte, hogy az alacsonyabb rétegekből származók is diplomához jut­hassanak. Kornis Gyula elismerte, hogy a tehetségen és a szellemen túl a társadalmi és vagyoni helyzet is befolyásolja a felsőoktatásba való bekerülést. Az értelmiségi munkanélküliség egyik okaként Kor­nis a kispolgárság és a munkásosztály gyermekeinek egyetemeken, főiskolákon való na­gyobb számú megjelenését nevezte meg. Ebben a legnagyobb problémát abban látta, hogy a magas kultúra demokratizálódásával párhuzamosan verseny alakult ki ezen a terü­le­­ten, mely a korábbi biztos megélhetést veszélyeztetve a rendszer iránti ellenszenvet nö­vel­te. Ennek megakadályozására a középiskolában bevezetendő szigorú szelekció mel­lett állt ki. Ezt támogatta Dr. Schütz Antal egyetemi tanár is, aki ezzel kapcsolatban a tár­sa­dalom érzékenységére hívta fel a figyelmet. Dr.Huszti József egyetemi tanár a tehetség-kiválasztásnál az intellektuális rátermettség mellett a megkívánandó erkölcsi tulajdonsá­gok mérését is szükségesnek látta. Ennek ideje és iránya körül szemben hosszas vita bon­ta­ko­zott ki.

A tehetségmentés nem csak szólam voltát bizonyította a "Horthy Miklós Ösztöndíj­a­­lap" léte és működése. Az ösztöndíj odaítélésénél egyenlő mértékű ráutaltság és érde­mes­ség mellett előnyben részesítették az állami iskolák tanulóit, a hadiárvákat, a hadirok­kan­tak, vitézek és tűzharcosok gyermekeit, valamint az olyan szülőkét, akik egyidőben há­rom­nál több gyermek neveléséről gondoskodtak, s végül az őstermelők és kisiparos szü­l­ők kiváló képességű és kimagasló tehetségű gyermekeit.

1937-től kezdve a hagyományos értelmiségi munkanélküliség, s az elhelyezkedési nehéz­sé­gek fokozatosan megszűntek. Az állami tisztviselők száma 1937 és 1943 között 47 300-ról 93 800-ra nőtt. A magyar kormány igyekezett minél több, addig is magyar szol­gá­latban volt, illetve magyar diplomát szerzett tisztviselőt, tanítót, tanárt elhelyezni a vis­szacsatolt területek állásigénylőinek rovására is. A mégis állás nélkül maradók helyze­tét az ún. zsidótörvények oldották meg.  1938-ban a 20 %-on, 1939-ben pedig a 6 %-on fe­lü­li zsidó származású tisztviselők és alkalmazottak elbocsátását rendelték el. Ugyanakkor a szabadfoglalkozású zsidó értelmiség nagy hányadának is megtiltották hivatásuk gya­korlását.

Ezzel egyidőben vált hivatalos kormányprogrammá a népi tehetségek felkarolása: " A ma­gyar értelmiségi rétegből kirekesztett zsidók és az eddig hamis szempontok szerint hely­telenül kedvezményben részesített hanyag és tehetségtelen tanulók helyébe lépő élete­rős népi gyermekek tanulmányainak biztosítása által megmagyarosítjuk a társadalom foly­to­nos megújulásának egészséges folyamatát. " Ugyanekkor a Márciusi Front az alsóbb nép­osz­tályok érdekében követelt progresszív tandíjrendszert és minőségi szelekciót a kö­zép - és főiskolákon. 1939-ben az Egyesült Magyar Párt is a gyökeres tandíjreformtól vár­ta, hogy a tényleges tehetség szabja meg az értelmiségivé válást.  A Keresztény Nem­ze­tiszocialista Párt a középosztály felfrissítését a parasztság soraiból várta. A Nem­zeti Parasztpárt is népi gyökerű egyetemes magyar nemzetnevelést, új magyar kultúr­kö­zösséget akart a parasztság és munkásság teljes szellemi bekapcsolásával. A Szociál­de­mokrata Párt már az oktatás teljes szabadságát szorgalmazta.

Új vonásként jelentkezett, hogy míg a 30-as évek második feléig a népi származású diá­­kok beolvasztására törekedtek - a középosztály asszimiláló erejére bízva azt -, addig 1938-tól, a Győrffy-kollégium megalakulásától kezdve ezek tömörülését, öntudatuk nö­ve­ke­dését láthatjuk.

A tehetségek kiemelésének egyik sokat vitatott módját Zilahy Lajos vetette fel 1939-ben a Kelet Népe hasábjain, Kitűnőek Iskolája elnevezéssel. Szemei előtt amerikai példák (School of brillants; School for Leadership) lebegtek. Alapgondolata az volt, hogy a pol­gá­ri életnek is megfelelően kiképzett vezérkarra van szüksége. Magyarországon a rend­szeres, szisztematikus felkutatásukat, nyomon követésüket, irányításukat és szellemi, a­nya­gi támogatásukat hiányolta. A Zilahy elképzelte iskola a szétszórt tehetségek összefogását szolgálta volna, megóvva őket a nyomortól. Az állami és társadalmi támogatás­sal működő intézmény 40 főt fogadott volna magába. Szathmáry Lajos a Protestáns Szem­lé­ben ugyan nem kérdőjelezte meg egy új magyar vezetőréteg kiképzésének szükségessé­gét, de annak módjával már vitázott Zilahyval. Tapasztalatait a hódmezővásárhelyi refor­má­tus gimnázium mellett 1938 ősze óta működött kísérleti intézményben, a Tehetséges Ta­nu­lók Otthonában szerezte. Ennek alapján vélte úgy,- hogy a Kitűnőek Iskolája - mely a felsőoktatási intézményekbe való bejutást és az ottani eredményes tanulást akarta bizto­sí­tani, a népi tömegek gyermekeit eleve kizárná, mivel ezek nagy része a középiskolába sem jutott be.

Féja Géza az elitképzéssel szemben a jövő kultúrpolitikájáról szólva a paraszti életforma gaz­da­gí­tásában látta a népi felemelkedés egyetlen útját, mint már érintettem a népfőisko­lák­kal kapcsolatban.

Szabó Dezső is elutasította a szerinte mesterséges elitképzést, mivel úgy látta, hogy veze­tő réteget csak az élet termelhet ki. Már a kiválogatás szempontjait sem tartotta megfele­lő­ek­nek, hiszen a tiszta jeles nem azonos a tehetségessel. A pedagógusok általi kiválasz­tás szubjektív elemeire is felhívta a figyelmet, de elzárkózott a tehetségversenyektől is. Kü­lö­nö­sen veszélyesnek tartotta, hogy a "lombikintézményben" tanuló kiválogatottakat a tár­sadalom és a politika vezetőinek szánták, akikben elkülönítettségük folytán is egyfajta tár­sadalomfelettiség tudata alakulhatott ki. Ennek folytán Szabó szerint nem a közösség, ha­nem kizárólag saját önös érdekeik szolgálatába fognak állni. Egyértelműen ellenezte az ál­tala nem magyarnak tartott közép - és felsőosztály gyermekeinek tehetségként való kie­me­lését. Ezért ő is új közoktatáspolitikát követelt, mely a magyarság egészéből válogat. Eh­hez ingyenes népoktatást, a közép - és felsőfokon a vagyoni helyzetnek megfelelő tan­dí­jakat, s a magyar parasztság és a munkásság tehetséges gyermekeinek állami támogatá­sát akarta elérni.

Ehhez hasonlóan Németh László egyenesen numerus clausust követelt a Kelet Népében a nép javára: "Mondja ki a törvény, hogy középfokú iskoláinkban a helyek 60 százalékát ma­gyar paraszt - és munkásgyermekekkel kell betölteni. Ezeket a gyermekeket külön ér­te­lem­vizsgáló bizottságok válogatják ki a népiskolák legjobb tanulóiból, s külön interná­tu­sokban látják el őket." Ettől a középosztály megmagyarosodását, a középosztály kisebb tehetségű gyermekeinek gyakorlati irányba való irányítását várta. Ugyanakkor el­kép­zelése nem tartalmazott kizáró rendelkezéseket. Ezzel lényegében megerősítette  a "Ta­nú"-ban 1934-ben megjelent gondolatait.

Szabóhoz és Némethez hasonlóan Karácsony Sándor sem tartotta az iskolai szelekciót és te­het­ség­kutatást eredményesnek, mivel az nem a magyarság egyeteméből válogatott. E­mel­lett megkérdőjelezte a válogatás objektivitását is, mivel az általa idegennek nevezett fel­ső osztály kultúrájának szintjén történt. "Ocsudó magyarság" c. 1942-ben megjelent köny­vében kora kultúrpolitikai törekvéseit egyenesen a távol - keleti területek pacifikálá­sá­hoz hasonlította. Úgy látta, hogy a vidéket az igazi kultúrával és civilizációval szemben al­sóbb­rendűnek tartó nézetből következett, hogy ide el kell vinni a kultúrát, s a legkiválóbbakat, legtehetségesebbeket rá kell venni annak átvételére. Karácsony szerint ez csak az egyes egyéneket és nem a nagyobb közösségeket segíti. Megoldást a­zon­ban nem tudott kínálni, sőt egyetértett azokkal, akik úgy vélték, hogy nem szabad meg­fosztani a falut tehetségeitől, s különösen nem lehet őket "kötéllel fogdosni".

A kormányzatot ért külső nyomás is szerepet játszott abban, hogy a VKM 1941. szeptember 9-én kiadta 57.436/1941.sz. rendeletét, melyben ösztöndíjalapot ho­zott létre a tehetséges falusi szegény tanulók gimnáziumi iskoláztatásának előmozdítására. Hoz­zájárult ehhez többek között a református egyház által támogatott tehetségmentő moz­ga­lom sikeressége is. A szegénysorú, tehetséges magyar református gyermekek iskolai ne­ve­lése a református egyház évszázados hagyományaihoz tartozott. Ennek adott új keretet Sá­ros­patak az 1935/36. tanévtől. A sárospatakihoz olyan református gimnáziumok csatla­koz­tak, mint a miskolci és a hódmezővásárhelyi. Dr.Harsányi István ref. gimnáziumi tanár - a ref. tehetségmentés sárospataki szervezője - 1941. december 4-én elhangzott előadá­sá­ban mutatott rá, hogy a VKM éppen a ref. egyetemes konvent által kidolgoztatott javas­la­tok hatására hagyta sértetlenül az 1930:VII.tc. 2.§. alapján szedett népiskolai járadékot, mely a tehetséggondozó alapnak jutva biztosította, hogy a tehetségkutatás az államkincs­tár terhelése nélkül indulhasson el.

A Horthy Miklós ösztöndíj és a kiépítés alatt levő diákotthoni hálózat ugyan segítette a te­het­ségmentést, de világossá vált, hogy a falusi és tanyasi szegényeknek teljesen ingyenes el­lá­tást és oktatást kell biztosítani. Önmagukban ezek pozitív elképzelések és intézkedé­sek voltak ugyan, de a hozzájuk kapcsolódó politikai gondolatokat jól jellemzik Hóman Bá­lint szavai: " Célunk a magyar faj védelme és megerősítése, értékmentés és erőgyarapí­tás által."

A falusi tehetségmentés intézményéről 1941-ben számolt be Szombatfalvy György a "Nép  és Családvédelem" c. lapban. Az alapvető problémát helyesen az elmaradott gaz­da­sági és társadalmi viszonyokban, s az avítt eszményekben látta. Lényeges változást je­len­tett a tehetségmentés szempontjából a Horthy Miklós Ösztöndíjalap szerepé­nek megváltoztatása. Ez korábban csak a gimnázium felső osztályainak, a gazdasági kö­zép­is­ko­la tanulóinak, valamint az egyetemi - főiskolai hallgatóknak állt a rendelkezésére. Ebből viszont a lakosság döntő hányada kiesett. Ez hosszú távon, a viszonylag szűk "me­rí­tési" lehetőség miatt színvonalsüllyedéshez vezethetett. Hiszen a képességek sem vagyo­ni helyzethez, sem a társadalmi hovatartozástól, sem a gimnázium közelségétől nem függ­tek. A baj orvoslására a hómani kultúrpolitika korábban a gimnázium hu­ma­nisz­tikus jellegének erősítését, a gyakorlati középiskolák rendszerének kialakítását és a progresszív tandíjak bevezetését szánta. Ezek azonban csak hosszútávon hatottak. Az e­mel­kedő tandíjak pedig nem riasztották vissza a vagyonosokat.

A 30-as évek végétől a zsidó lakosság politikai visszaszorítása és a revíziós politika si­ke­rei a magyar értelmiség pótlására irányította a figyelmet. Ezt a célt szolgálták az ún. te­het­ségmentő gimnáziumok, melyeket kizárólag a vidéki gimnáziumok közül jelölték ki. Az ide kerülőknek tehetségvizsgálatokon kellett részt venniük. Ezeken nem a tanulók tu­dá­sát, hanem szellemi képességeiket, értelmük erejét, ítélőképességüket, emlékezőké­pes­ségüket és képzelőerejüket mérték. Emellett figyelembe vették a gyermekek tanítói ál­tal készített jellemrajzokat is. A keret nagyságát évi 600 tanulóban szabták meg, s a teljes ki­é­pítésére 8 évet szántak. Ebből a 600-as keretből 90-et a reformátusoknak biztosítottak az­zal a kikötéssel, hogy a ref. egyház az államihoz hasonló alapot hoz létre. Ez évi 100 ezer pengőt jelentett. Az állam részéről ez tanulónként 500 - 600 pengős támogatást vont maga után. Ez az előzetes számítások szerint a jelzett 8 év elteltével a középiskolai költ­ségvetés 9 %-át igényelte volna az államtól.

Az első képességmegállapító versenyvizsgákat az Országos Magyar Falusi Tehet­ség­mentés Központi intézőbizottsága 1942. május 28 - 29-én tartotta, mindenütt azonos a­nyag­gal. A behívott tanulókat az iskola látta el, de a nagyon szegények útiköltségét az ál­lam térítette. Ezt megelőzően az elsődleges felkutatást az állami tanügyi igazgatási szer­vek végezték, mert csak így lehetett az egyenletes és hiánytalan tehetségkutatást megolda­ni. A vizsga után a tehetségrangsort a központi intézőbizottság állapította meg, beterjeszt­ve azt a VKM/2. ügyosztálynak. Ezt követően került sor a gimnáziumok kijelölésére, s a ta­nu­lók beosztására. Így pl. a debreceni tankerületben hat helyen 68 ilyen tanuló kezdhette meg tanulmányait az 1942/43. tanévben.

A népi tehetségek gimnáziumi tanulását segítette elő a VKM azzal is, hogy a 13. életévüket már betöltötteket a II. osztályba kellett feltételesen előjegyezni, s nekik de­cem­berig a különbözeti vizsgát az I. osztályról legalább jó eredménnyel le kellett tenni. A kö­­ve­telmény rendkívül nagynak tűnhet, ám ne feledjük, hogy a cél a különösen tehetséges ta­nu­lók kiválogatása volt.

Közben a VKM felhívására a Ref.ormátus Egyetemes Konvent is felállította a tehetségmentő a­la­pot, melynek összege a gimnáziumi beiratkozáskor, illetve a tanulmányi eredménytől füg­gően fizetett járulékokból tevődött össze.

A katolikus püspöki kar is úgy határozott 1942. március 11-én tartott konferenciáján, hogy a tehetséges falusi szegény tanulók iskoláztatását segíteni kell. Az erre érdemesek ka­to­likus internátusokban és gimnáziumokban való neveltetésük költségéről a Katolikus Is­ko­lai Főhatóság gondoskodott. Olyanok pályázatát várták, akik vallásos nagycsaládban nőt­tek fel, s szüleik nem tudták biztosítani továbbtanulásukat. A kiválasztásnál előnyt él­vez­tek azok " akik családi hagyományaik alapján, további gondolkodási, s értelmi meg­nyi­latkozásaikkal reményt nyújtanak arra, hogy egyházuknak és hazánknak hű fiai lesz­nek." Ennek eredményeként az 1942/43. tanévben 22, a teljes kiépítést követően éven­ként 130 ilyen gyermek került volna katolikus középiskolákba.

Több probléma is felvetődött már az induláskor. Így hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a tanulók által befizetett díjak alig egy - két évig tudják majd fedezni a tehetségmen­tés költségeit, s azon túl az államnak kell arról teljes mértékben gondoskodni. Ezért a VKM nem látott mentséget a tehetségmentő akció során gimnáziumba került tanuló rossz ta­nul­mányi eredményére. Így nekik is fizetniük kellett tandíjat, amennyiben jelesnél rosszabb volt tanulmányi eredményük. Mivel azonban szüleik számukra nem tudták biz­to­sí­­ta­ni a tandíj összegét, ez tanulmányaik befejezését jelentette. Ez egyfajta lelki terhet oko­zott, mely a kiválogatás eredményeként többségüknél nem járt teljesítményük romlásával. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy ezen tanulók ingyenes ellátásban részesültek, így velük szemben a követelmények is természetesen magasabbak voltak.

A népi tehetségek felkutatása tehát a háborús nehézségek ellenére is megkezdődött, de tel­­jes kibontakozását a háború meghiúsította. 1945-öt követően az iskolánkívüli népmű­ve­lés­hez hasonlóan a tehetségmentés is már az új gazdasági, politikai és társadalmi felté­te­lek­­nek és követelményeknek megfelelően folyt tovább és teljesedett ki.

Népiskola

A harmincas évek második felében ismét előtérbe került a népiskola 8 osz­tályossá alakításának gondolata a VKM részéről. Ugyan 1934-ben elindultak a közoktatás egészét átfogó reformfolyamatok, a közoktatás ál­ta­lános helyzete továbbra sem mutatott javulást. Megoldatlan maradt a tanulók beisko­lá­zásának és iskolába járásának szertelensége. A szegénység és nyomor, s a sokféle szo­ci­á­lis baj főleg a továbbképző népiskolázás elé gördített áthághatatlan akadályokat.  Mi­vel a továbbképzős tanulók heti egynegyed napra való felmenetelét sem tudták biztosítani a népiskolába, ez még inkább kétséges volt a tervezett nyolcosztályos mindennapi nép­is­kolát illetően. Az átmeneti megoldást az 1921: XXX. tc. következetes végrehajtásában lát­ta a minisztérium. Ennek érdekében újították fel a vándortanítói rendszert, s hoztak lét­re újonnan tanyai internátust Komádiban. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni Dr. Herte­len­dy Jenő miniszteri tanácsos 1938-as helyzetjelentéséből: " Sárból épült, nádfedeles, ü­tött - kopott tanyaház, padlója deszkából hevenyészett, de van földes és téglatalajú isko­la­szoba is, melynek egy, jobb esetben két kicsi ablakán szűrődik be a világosság. Több is­ko­lában búboskemence terpeszkedik. A szobák 200 - 220 cm magasakk. Bútorzatuk kecs­kelábú asztal deszkalapokkal, s a tanító számára kicsi asztal, székkel, meg fekete táb­la. Ezekbe a kényszerszülte iskolákba csak a tanító leleményessége és jó ízlése vará­zsolt némi csínt és kedvességet. Egy - egy ilyen iskolaszobában 15 - 30 gyermek tanul. Van olyan iskolaszoba, amely egyúttal a tanító lakása is, amennyiben ágya az iskolában van elhelyezve, s csak függöny választja el a gyermekek asztalától, padjától

A közoktatás helyzetének alapvető javítása érdekében Hóman Bálint 1937/38-ra nagy­sza­bású építési programot jelentett be. A gazdasági válságot követő, a II. világháborút meg­előző gazdasági fellendülés már lehetőséget nyújtott a fejlesztésre. A népiskola-építé­sek primátusát mutatja, hogy az 1937/38. költségvetési évben a beruházásokra jutó közel 6 mil­lió pengőből több mint 3 millió erre a célra állt rendelkezésre, 1 500 tanterem felépíté­sét biztosítva.

Az 1937. év a nyolcosztályos népisko­la kiépítésének jelentős állomása volt. Ekkor jelent meg a VKM 3304/1937.sz. rendelete, mel­lyel kiadták a VII - VIII. osztály átmeneti tantervét és utasítását. Ezen osztályok el­vég­zé­se - a VKM 61 003/7933.sz. rendelete szerint - mentesített a továbbképző népisko­la látogatása alól.  Az iskolábajárás idejének egy évvel történő megrövidítése a VII - VIII. osztályok népszerűsítését voltak hivatva biztosítani. Emellett a tanítók között szé­les­körű propagandát folytattak, pedagógiai szemináriumokon ismertetve meg velük a tan­tervet és utasítást.

Az elemi népiskola fejlesztése a tanítóképzés rendjében is változtatásokat követelt. Több évtizedes vita és várakozás után az 1938:XIV. tc. a korábbi 5 évfolyamos képzők he­lyébe a 4 évfolyamos középfokú líceumot és az erre épülő 2 éves tanítóképző akadé­mi­át szándékozta felállítani. Ezzel távlatokban megteremtődtek a népoktatás fejlesztésé­nek személyi feltételei. Nagy gondot okozott, hogy ezzel a korábbi képzők számának re­du­ká­lása is együtt járt volna. Így a katolikus tanítónőképzőkből 12-t terveztek megszün­tet­ni. Ezekre a leépítésekre végül is nem került sor, mivel az akadémiai fokozat kiépítése el­ma­radt.

Szintén 1938-ban született a gyakorlati középiskolákról szóló XIII. tc. is, melynek é­let­be­lép­te­tésére azonban csak 1941-ben került sor, továbbtanulási lehetőséget nyújtva a 8 osztályos népiskolát végzetteknek. Ugyanakkor a VKM 63.000/1938.sz. rendelete,  - me­lyet az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1938:XIX.tc. 25.§-ának végrehaj­tá­sa tárgyában adtak ki -  a választási jogosultságot továbbra is a hat eleminek megfelelő vég­zett­ségben állapította meg.

Nagy hatást gyakorolt a tankötelezettség felemelésének irányában a Felvidék főleg magyarok lakta területeinek visszakerülése a müncheni egyezményt követően 1939 novem­be­­rében. A volt Csehszlovákiában ugyanis az elemi iskola 8 osztályos volt. Mivel a visszacsatolás tanév közben történt, külön irányelvekben fogalmazták meg a tennivalókat, mely az iskolai munka folytonosságára és zavartalanságára vonatkoztak.