XV. Az 1945 után kialakuló gyermek - és ifjúságvédelem szervezete

1945-ben egy teljesen dezorganizált gyermekvédelemnek kellett munkához látnia. A háború befejezésekor több ezer gyermek kóborolt az országban, koldultak, loptak. Közvetlen segítséget kellett tehát nyújtani a II. világháborúban elárvult, családjukat vesztett, magukra maradt gyermekeknek. Ki kellett építeni a gyermekvédelem új rendszerét. Ehhez a példát részben 1919 gyermekvédelme szolgáltatta.

1945-ben a Nemzetközi Segély gondoskodott az elhagyott gyermekek védelméről, mozgósított az intézmények újjáépítésére, demokratikus szociálpolitikát hirdetve meg. A községekben szociálpolitikai, a megyeszékhelyeken törvényhatósági bizottságokat hoztak létre.

Már 1945-ben rendezték a házasságon kívül született gyermekek anyagi, erkölcsi és jogi helyzetét a XXIX.tc.-kel. A házasságon kívüli elnevezés ugyan megmaradt, de a törvény kimondta a teljes jogegyenlőséget. A gyermek vérszerinti apjáét, vagy egy elképzelt nevet kaphatott.

1946-ban már 21 930 gyermeket gondoztak községi és állami otthonokban, illetve nevelőszülőkhöz kihelyezve. A VKM 1946-ban vállalta a Népjóléti Minisztériummal egyetértésben a "kóbor" gyermekek gondozásának a megszervezését. A korábbi menhelyek helyett új gyermekotthon-hálózatot kezdtek kiépíteni.

Szekeres Mihály "Fiúkfalva" intézménye 1943-ban jött létre. A telep lényege az önellátás volt, a gyermekek munkával keresték meg aznapi kenyerüket. 1945-től Pataki Gábor vezetésével Ebesen folytatta működését 1948-as megszűnéséig.

1945-től árván maradt gyermekek számára Sztehlo Gábor szervezett új otthont, Gaudiopolis néven, a svájci Vöröskereszt támogatásával a Magyar Evangéliumi Egyházak Jó Pásztor Misszió Alapítványán keresztül. 1946-tól Pax Magyar Szociális Alapítvány néven működtek tovább. A Jó Pásztor Gyermekotthon működését gondosan felépített napirend, rugalmas, a gyermekek elvárásaihoz igazodó pedagógiai elképzelés biztosította. A gyermekek köztársaságot alkotva éltek, saját köztársasági elnökkel, különböző tisztségviselőkkel, akiket titkosan választottak maguk közül. Az otthonokat 1951-re felszámolták.

1946-ban Hajdúhadházon jött létre az első állami gyermekváros Ádám Zsigmond vezetésével.

1948-ban államosították a gyermekmenhelyeket, és helyettük létrehozták az állami gyermekvédő otthonokat (nevük 1961-től intézet). Ezek a Népjóléti Minisztérium hatáskörébe tartoztak. Ezzel egyidőben megszüntették az Országos Szociálpolitikai Intézetet, s helyette az egységes irányításra hivatott Országos Gyermekvédelmi Munkabizottságot hozták létre.

A szervezeti keretek újjáalakítása mellett kimondták, hogy a gyermekvédelmi intézmények fő funkciója a nevelés, tehát ezek nevelési intézmények.

Az 1945 utáni korszakban általánossá vált az az irány, hogy minél több gyermekotthont és gyermekvárost kell létrehozni a nevelőszülőknél szerzett rossz tapasztalatok miatt és a közösségi nevelés ideológiájának jegyében. Így míg 1938-ban a gyermekek 87,2%-át, 1957-ben már csak 27,5%-át helyezték el nevelőszülőknél.

A Magyar Népköztársaság Alkotmánya 1949-ben az elhagyott gyermeket az állam gyermekének tekintette. Ezt követően az 1952:IV.tc., a családjogi törvény, új alapokra helyezte a házasságról, a családról és a gyámságról szóló addigi jogi és társadalmi gyakorlatot. A törvény az állami gondozásban vétel lehetőségét kiterjesztette minden 18 éven aluli kiskorúra. Állami gondozásba kerülhetett, akit szülei elhagytak, akit szülei züllöttsége, deviáns magatartása miatt környezeti ártalmak érhettek, vagy aki már antiszociális magatartású volt, s tőle kellett óvni a gyermekközösséget.

A problémát az jelentette, hogy így egy gyermekotthonba kerültek az árvák, az elhagyottak, a család anyagi helyzete miatt gondozásba vettek, az imbecilisek, a mozgásképtelenek, a káros szülői környezetből kiragadottak, a félbűnöző, csavargó és antiszociális magatartású gyermekek.

Szintén 1952-ben vezették be az állami gondozott elnevezést (13/1952.II.9.M.T.rendelet), mely az "elhagyott gyermek"-et váltotta fel. Az állami gondozásba vétel lehetőségét bővítette az 51/1954.VII.8.M.T.sz.rendelet, mely ezt akkor is elrendelte, ha a gyermek nevelése, testi vagy szellemi fejlődése nem volt kellően biztosítva.

Az 50-es évekre kialakult és stabilizálódott a gyermekvédelem új szervezete, intézményhálózata, működési rendjük, anyagi ellátásuk. Az új létesítmények zöme azonban elhanyagolt volt zárdákban és kastélyokban kapott helyett, melyek nem voltak mindig alkalmasak gyermekotthonnak. Az otthonokat a makarenkói közösségek mintájára próbálták megszervezni. A létrejött gyakorlatban azonban nem érvényesült kellőképpen az egyéni bánásmód, háttérbe került a személyes kontaktus. Az a szemlélet alakult ki, hogy a szocializmus megvalósulása a nyomor gócainak felszámolásához vezetve, a kriminalitás, a prostitúció, az alkoholizmus, a csavargás fokozatos megszűnését fogja okozni. A koncepció szerint az állami gondozásban szerepet játszó tényezők lassú eltűnése következtében az állami gondozottak számának is csökkennie kellett volna. Ezért nem tartották szükségesnek a gyermekotthonok lényeges fejlesztését. Úgy vélték, hogy a felvilágosítás is nagyban hozzájárul majd a deviancia felszámolódásához. Mindezek mellett azt hangsúlyozták, hogy a közösségi nevelés önmagában is meg tudja oldani a nevelési problémákat. Ez vezetett oda, hogy a 60-as évek elején már olyan zsúfoltak voltak a nevelőotthonok, hogy csak közvetlen életveszélynek kitett gyermekeket lehetett állami gondozásba venni.

Újabb fejlődési fokot jelentett az 1957-ben megalakult Országos Gyermek-és Ifjúságvédelmi Tanács munkája. Ezzel vette kezdetét a gyermekvédelmi nevelésnek, mint a pedagógia alkalmazott területének elméleti rendszerbe történő feldolgozása.

Az 1960-as évektől kezdve épült ki fokozatosan a gyermekvédelem korszerű hálózata, ami anyagi és személyi feltételeiben egyaránt mindinkább biztosította a szociálpedagógia érvényesülését. Megnőtt az iskola szerepe, s szervezetileg is újjáalakult az iskolákban folyó gyermekvédelmi munka. E munkát segítették az ifjúságvédelmi megbízottak, a nevelési tanácsadók, az iskola-egészségügy új rendszere, a rászoruló gyermekek anyagi támogatásának új formái. Bekapcsolódtak a munkába a különböző társadalmi szervezetek is, mint pl. a Hazafias Népfront, a szakszervezetek, a Nőtanács, a Vöröskereszt..stb.

A gyámügyi politika változását jelzi, hogy felmerült a vér szerinti kihelyezés gondolata. Egy állami gondozott a 60-as évek végén az államnak évi 16-23 ezer forintjába került, ennek az összegnek egy része is jelentős támogatás lett volna a rászoruló családoknak. Azonban ez a forma nemigen terjedt el, s a meglévőknél is a szülőt megfosztották szülői jogainak gyakorlásától.

Az 1960-as években indult meg a gyámügyi munka és a nevelőotthoni hálózat differenciálására. Megtörtént a betegek és az antiszociális gyermekek elkülönítése az egészségesektől illetve a nem antiszociálisoktól. Az antiszociális, "nehezen nevelhető" gyermekeket a különleges - zárt, vagy félig zárt nevelőintézetekbe irányították, illetve helyezték át.

Az 1970-es évek elejétől tovább differenciálódott a nevelőotthoni hálózat. Ezzel egy időben megpróbálták oldani a nevelőotthoni zártságot. Így pl. az ún. belső iskola helyett a külső, körzeti iskolába jártak az állami gondozott gyermekek. Ez sok helyen erős ellenállást váltott ki a helyi lakosság és a pedagógusok körében.

Szintén a 70-es években jelentkezett erőteljesen a gyámügyi gyakorlatban a szociálpolitikai eszközök használata - családi pótlék emelése, a több gyermekesek számára juttatott anyagiak, építkezési támogatások. Általánossá vált a családvédelem erősítése. A tanácsok által létesített nevelési tanácsadók tevékenysége alapvetővé vált a prevenció, az utógondozás, a pszichológiai tanácsadás és az általános családgondozás területén.

Az 1974:II.tc. módosította a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952-es törvényt. A nyomában kiadott 13/1974.sz. Minisztertanácsi Kormányrendelet egyértelműen leszögezte, hogy a szülők anyagi körülményei, a lakásproblémák, vagy a szülők betegsége miatt veszélyeztetett helyzetű gyermekek ne kerüljenek állami gondozásba, hanem az állam szociálpolitikai eszközökkel segítse a szűkölködő családokat. Csak akkor kerüljenek a gyermekek nevelőotthonba, ha a szociálpolitikai eszközök már nem bizonyulnak hatékonynak,

de még ebben az esetben sem lehetett felfüggeszteni a szülői felügyeleti jogot. A gyermeket tehát nem állami gondozottként, hanem állami beutaltként helyezték nevelőotthonba, vagy kollégiumba. A törvény szerint csak az elhagyott (árva, félárva..stb) és a szülők életmódja, magatartása miatt veszélyeztetett gyermeket lehetett állami gondozásba venni.